Április 10-én, pár perccel nyolc után három inges-tornacipős manchesteri srác sétál be a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe, és belekezdenek. Amikor nagyjából a félidőnél járnak, kifut az Old Trafford gyepére tizenegy vörös mezbe öltözött manchesteri játékos. Utóbbiak hazai pályán vereséget szenvednek a Barcelonától, előbbiek viszont – a GoGo Penguin zenekar tagjai, hiszen róluk van szó – megnyerik a Müpa közönségét a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében tartott, első magyarországi koncertjükön. Ráadásul meg sem izzadtak igazán. Ez viszont legalábbis gyanús.
Chris Illingworth, Rob Turner és Nick Blacka egyáltalán nem úgy festenek, mintha vérmes futballultrák volnának. Ha nem tudnánk, hogy a neves Royal Northern College of Music egykori növendékeiről van szó, azt hihetnénk, fapadossal repültek Pestre és egy matekszakos legénybúcsúból tévedtek a színpadra. A Turner–Blacka ritmusszekció pontosságára amúgy alighanem a mértan szerelmesei is elégedetten csettintenének. Illingworth álompopos-fényes zongorajátéka pedig (amiről nekem Hegyi Áron jazzékielbéli billentyűzése ugrik be) mindig eltalált pillanatban kezd párbeszédbe az egzakt és jólesően sistergő ütemekkel.
A GoGo Penguint különben a Spotify ajánlotta pár éve a figyelmembe. Afféle elsőrandis jazz-t játszanak lendületes minimalizmussal, nem túl nehezen megfejthető, éppen ezért fülbemászó, de korántsem negédes dallamokkal jellemezhető dalokat. Kicsit Einaudi és Philip Glass – és ebből következően kicsit egyből filmzene is –, kicsit crossover, óvatos lépésekkel a tánczene és mondjuk George Harrison felé. Íráshoz például tökéletes háttér nekem, épp emiatt voltam kíváncsi, élőben mennyivel működik másként és persze arra is, vajon hogy tudom majd szavakba önteni a koncerttapasztalataimat.
Különös, de a GoGo Penguin hangzásáról Manchester helyett sokkal inkább Bristol jutott eszembe. A Massive Attack és a Portishead, a gyárak fölött az égen összezsúfolódó sűrű füst helyett a falakra fújt színes buborékbetűk tágassága. Begombolt ingben, koncerttermi keretek között tartott és némi amfetaminnal felütött triphop.
A közel másfél óra hosszú előadás során elhangoztak az életmű legfontosabb dalai, és egy új kompozíció is bemutatkozott, természetesen mind albumminőségben, remekül hangosítva, maszatolás nélkül, de
végig arra vágytam, hogy kerüljön a dalokba valami dög még, valami karc, aritmia, misztikus aritmetika, ami a rögzített felvételeken túlmutat. Az élőzés indiszkrét bája.
Ám ez a három végtelenül rokonszenves és szemtelenül tehetséges ember mintha csak az utolsó két számra engedte volna el magát igazán. Mintha akkorra oldódott volna fel a hűvös profizmusukba fagyott játékosságuk. A teafilterből ázhatnak ki így idővel az ízösszetevők. Csakhogy a koncertzáró nótát és a ráadásdalt követően le is vonultak a színpadról, nem játszottak többet, így maradt bennem némi hiány.
De hát mégis miféle, mikor a figyelmem egy pillanatra sem kalandozott el és végig remekül szórakoztam?
Nos, olyan érzésem volt hazafelé a koncerttel kapcsolatban, mintha egy európai rendező első hollywoodi filmjét láttam volna. Felbukkannak persze a személyes motívumok, a színek, és a témaválasztáson is tetten érhető a mester kézjegye, és a múzsa is beugrik egy röpke cameóra, a kamera viszont nem annyira széllelbélelt már, mint a korai zsengék esetében, az anyag celluloid helyett digitális nyersanyagra forog és a vágás is sokkal striktebb, a stúdiórendszer sztenderdjei szerint való.
A flow végigvezet ugyan a történeten, hisz a dramaturgiában nincs hiba, de visszasírjuk mégis a puha plázaszékünkben a nyikorgó artmozis üléseket. Valahogy így talán. Mert végigbólogattam az április 10-i előadást, a GoGo Penguin tehát megvett, a katarzis azonban – mint egy kitikkadt hátvéd becsúszó szerelése – késett.
A Budapesti Tavaszi Fesztivál teljes programja itt böngészhető.
A BTF programjaival foglalkozó tematikus blogunkat itt olvashatják.
