Eric Whitacre: „Zenét szerezni olyan, mint autót vezetni”

Eric Whitacre - fotó: Gordon Eszter

A Grammy-díjas zeneszerző és karnagy napjaink egyik legnépszerűbb muzsikusa, milliók érdeklődését keltette fel újra a kóruszene iránt. A világhálón szervezett virtuális kórusprojektjeiben pedig már 110 országból vettek részt közreműködők. Saját együttese, az Eric Whitacre Singers Bach, Caroline Shaw, Missy Mazzoli és Moses Hogan műveiből adott koncerten április 12-én, a Tavaszi Fesztiválon. A zeneszerzésről és egy lehetséges Mars-expedícióról is kérdeztük őt.

– Gyerekkora óta érdeklődik az űrkutatás iránt. Hogyan fogadta a fekete lyukról készült legutóbbi fotókat?

– Hihetetlen, hogy eljutottunk ide, hogy ilyeneket tudunk csinálni. Nem is elsősorban maga a fotó, hanem az, ahogyan kitaláltuk, hogyan lehet megcsinálni, tehát a megvalósításhoz vezető út maga. Elképesztő, hogy 85 vagy hány millió fényév, mindenesetre felfoghatatlan távolságból ezt rögzítettük. És ezzel bebizonyosodott, hogy Einsteinnek igaza volt. Egészen lenyűgöző, ahogy 1905-ban ez a svájci pasi leírta, hogyan működik a világegyetem, és mi mást sem csinálunk, mint igazoljuk az ő állításait. Felfoghatatlan, micsoda elme volt!

– Melyik művét küldené fel az űrbe, mondjuk egy Mars-expedícióban, hogy azzal ismerkedjenek meg először a feltételezett civilizáció tagjai?

– Húha… talán az A Boy and a Girl című kis darabomat. Azt hiszem, ez egy nagyon emberi darab. Szerelemről, az élet előrehaladásáról, öregedésről szól. Nagyon visszafogott, lágy, a csönd is fontos szerepet játszik benne. A szöveg, amire készült, nagyon profán és átélhető, a zene csak azért kell, hogy a maga szerény módján ezt kiemelje.

– Fordítsuk komolyra a szót, hiszen ön elsősorban mégiscsak zeneszerzőként ismert. Gyakran használ a komponálás kapcsán építészeti analógiákat: az interjúkban és az előadásaiban az architektúra szó mindig előkerül, és a tervezés szerepét is hangsúlyozza. Hogyan építi fel a kórusműveket, és hogyan az instrumentális darabokat? Műfajtól függően változik a metódus?

– Valóban egyfajta érzelmi építkezésről van szó. A kórusműveknél az alap építőkövek a szavak, az a versszöveg, amire a zene ráépül. Egy instrumentális darab esetében a szabályok másképp íródnak: ha megvan a kiindulási pont, onnantól a világ szinte magától épül fel. Az instrumentális művek önreferenciálisak, a kórusművekben a zene a verset szolgálja. Az nagyon fontos, hogy a lehető legjobb verset válasszam, amibe a struktúra szinte bele van kódolva. Ilyenkor szinte semmi más dolgom nincs, mint hallgatni a szöveget, és kiegészíteni azzal, amit magának zeneileg megkövetel. Ha nehézségeim támadnak egy kórusmű írása közben, az kizárólag azért van, mert nem hallgatom elég jól a szöveget. A kórusművek számomra jóval nagyobb érzelmi töltettel bírnak, mint az instrumentális darabok.

– Mi az az ethosz, ami VirtualChoir mögött van? És hogyan definiálná magát ebben a folyamatban vagy ha úgy tetszik, projektben: kurátor vagy kreátor?

– Érdekes megfogalmazás… talán mindkettő. Az alapvető ethosz a teljes egyenlőség, el- és befogadás, hogy bárki benne lehet, senki nem marad ki, és nincs olyan, hogy valaki alkalmatlan.

– A videókon emberek ezreit hallgatta meg az eddigi öt VirtualChoir-felhívás kapcsán, akik több mint 120 országból küldték be a felvételeiket. Ez több tucat nyelvet is jelent. Ekkora tapasztalattal a háta mögött be tudja már azonosítani első hallásra a különböző nyelveket?

– Talán nem első hallásra – még nem! –, de mivel minden nyelv magánhangzóinak más a színe, jó aránnyal felismerem a nyelveket.

Eric Whitacre – fotó: Gordon Eszter

– A magyar nyelvet hogyan jellemezné?

– Néhány napja már itt vagyok Budapesten, az élő nyelvi környezet és a kórussal való munka természetesen sokat segített abban, hogy pontosabban definiáljak. Technikailag sötétnek, kissé fedettnek, burkoltnak írnám le, de melegség van ebben a nyelvben, gazdagság, hívogatás, szíves invitálás, éppen úgy, mint az emberekben, akikkel együtt dolgozhattam.

– Minél többen ismerik meg a VirtualChoir-t, annál többen akarnak benne lenni. Bár ez egyre több munkát jelent önöknek, mivel biztatná a jelentkezőket, hogy vegyenek részt ebben a különleges közös éneklésben?

– Teljesen mindegy, hányan küldenek videót, néhány százan vagy több ezren, végeredményben nekünk ugyanannyi munka van vele. Van egy pont, ami után az egész maga az őrület.  (Nevet.)

– Egy alkalommal úgy fogalmazott, a darabjai olyanok, mint a naplóbejegyzések, pontosan datálják az életeseményeit, megmutatják, épp hol tart, hogyan gondolkodik. A legfrissebb művei mit rögzítenek?

– A legutóbbi darab, amit írtam, a The Sacred Veil, Charles Anthony Silvestri egy versére készült. Harminc éve ismerjük egymást, több alkalommal dolgoztunk együtt. A vers a feleségéről szól, aki 13 évvel ezelőtt rákban hunyt el. Számomra pontos öndefiníciót ad. 49 éves vagyok, a halandóság már nem csupán egy elvont fogalom. Az új darabjaim már nem tündérmesék, hanem nagyon is valós történetek, és azt hiszem, ahogy telnek az évek, egyre inkább ez lesz jellemző.

– Ma délután a Zeneakadémián tart egy mesterkurzust. Amikor először találkozik a résztvevőkkel, hogyan épül fel az órája?

– Talán furcsa lesz az analógia, de olyan ez, mint az autóvezetés. Kezemben egy ismeretlen autó slusszkulcsa, beülök, próbálgatom, mit bír, hogyan reagál, ha több gázt adok neki, ha visszább veszem a tempót, ha határozottan fogom a kormányt, ha egy kicsit elengedem. Ebben az esetben a zeneakadémistákat a műfaj Ferrarijához hasonlítanám. Metodikailag egyszerűen dolgozom. Viszek egy darabot, nem hosszút, és az első néhány ütemet elénekeljük. Aztán ugyanezt, csak más tempóban, más dinamikával. Mindezt hat-hétszer, és mindig más színek bomlanak ki a műből. Ezáltal egymást is megismerjük, egyre szorosabb kötelék alakul ki közöttünk. Nagyon hamar ki lehet ismerni egy csoportot, annak a személyiségét, és erre építve lehet elkezdeni a közös muzsikálást.

Eric Whitacre – fotó: Gordon Eszter

– Budapesten a saját kórusával lépett fel. Hogyan definiálná annak a személyiségét?

– Mindannyian britek, nagyon britek. Visszafogottak, udvariasak, rettenetesen profik, szarkasztikusak, sajátos a humorérzékük, és részletekbe menően szeretnék mindig tudni, mit miért csinálunk. Ha tudják az indokokat, ha számukra megnyugtató választ kaptak a kérdéseikre, felszabadulnak a pódiumon.

– Hogyan választotta ki a kórus tagjait? És mivel ön Nevadában született, élt New Yorkban, Dél-Kaliforniában, engedje meg, hogy megkérdezzem: mekkora kultúrsokk volt a találkozás, és hogyan csiszolódtak össze?

– Koncertekre jártam, a számomra izgalmas kórusok hangversenyeire, és így választottam ki azokat, akiknek a hangja megfogott. A britek a kemény drillhez, a szigorú karmesterekhez vannak szokva, akik megmondják, mit várnak el. Egész gyerekkortól ez jellemzi a kóruskultúrát. Én viszont egész máshonnan jövök, számomra a zene az örömről szól. Idő kellett, amíg meg tudtak bennem bízni, amíg elhitték, értek hozzá eléggé, profi vagyok, és amíg rá mertek lépni a számukra addig ismeretlen útra.

Budapesti Tavaszi Fesztivál teljes programja itt böngészhető.

A BTF programjaival foglalkozó tematikus blogunkat itt olvashatják.

– Sosem felejti el megemlíteni a mestereit, interjúkban, előadásokban, mesterkurzusokon hivatkozik rájuk. Milyen kvalitásokkal rendelkezik egy jó tanár?

– Van egy 13 éves fiam. Egy csodálatos tanácsot hallottam nemrég. Amikor a gyereked megszületik, van nagyjából egy éved, hogy megismerd őt. Aztán neveld annak megfelelően, amilyen, ne pedig annak megfelelően, amilyennek látni szeretnéd. A legtöbb, amit egy pedagógus tehet, az, hogy megismeri a tanítványt, és a tanítványnak izgalmas, érdekes úton terelgeti. Milton Babbitt a szeriális zene területén alkotott zseniálisat. A Juilliardon volt egy tanítványa, aki megpróbált atonális zenét írni. Babbitt igyekezett erről lebeszélni, mert tudta, hogy nem az az ő világa. A fiatalembert Stephen Sondheimnek hívták.

– Az ön előtt álló feladatokat hegyekként szokta azonosítani. Mi a következő csúcs, amit meg kell hódítani?

– Két csúcs is van: egy zenekari darab, Bounce a címe, illetve egy kamaraopera, annak The Gift of the Magi a címe.

Eric Whitacre – fotó: Gordon Eszter

– Mikorra kell felérnie? Többször nyilatkozta, hogy a határidőnél nincs inspirálóbb és motiválóbb egy alkotó számára.

– Pontosan egy évem van a zenekari darabra, az operának decemberben van a premierje. Szóval hegymászás közbeni nézelődésre nem nagyon van mód. (Nevet.)

– A VirtualChoir terepe természetéből következően a virtuális világ. Nem csupán ezért ismerik önt világszerte, és ne értse félre a kérdést, de mit csinálna az internet nélkül, mi lenne önből net nélkül?

– Egy sokkal boldogabb ember! Talán fura, hogy épp én mondom ezt, aki az elmúlt években annyit beszéltem az internet hasznáról, fontosságáról, a tudás korlátlan tárházáról. Ezeket mind tartom, de az elmúlt hónapokban próbálok visszább venni. Naponta egyszer olvasom csak az e-mailjeimet. Az okostelefont nem cseréltem le, de szinte minden appot letöröltem róla, csak a Twitter és az Instagram maradt, amikre szintén csak naponta egyszer nézek rá. Tudatosan döntöttem így, hogy normalizálódjon a technikával való kapcsolatom, hogy enyhüljön az a függés, ami a kimaradás, a lemaradás lehetőségéből következik. És jó, hogy van virtuális kórus, de az csak egyfajta költészet. Az együttlét, amikor egyszerre lélegzünk, gondolkodunk, érzünk, semmi mással nem pótolható.