Azok közé tartozom, akik sokkal többször bámulják a homlokzatokat a fővárosban, mint amennyiszer a mobiltelefonjukat lesik. Az Imagine Budapest #felafejjelbudapest – történetek a kaputelefontól a gyorsliftig címmel tartott sétáját tehát nekem találták ki. Nagy szerencsémre a Budapesti Tavaszi Fesztivál eseményeinek sorába illeszkedő program meghirdetéskor éppen nálam volt az okostelefonom.
A Káldi Katalin művészettörténész által vezetett séta ugyanis pár óra alatt betelt. A túra gazdája által hozzánk intézett első kérdés az volt: létezik-e egyáltalán Bauhaus építészet a fővárosban? Nos, bár a centenáriumát ünneplő iskola idén kivált fontos hívószó, látnunk kell, hogy Magyarországon tulajdonképpen nincsenek par excellence Bauhaus-házak.
Pedig az alapító, Walter Gropius szerint a Bauhaus végcélja éppen az építészet, az épületekben összpontosul ugyanis minden tudás, ami az általa kidolgozott rendszer nyomán elsajátítható. Ahhoz, hogy valaki kifogástalanul tervezzen – tartotta Gropius – magának is minden szempontból rendben kell lennie. Bár sejthetően a Dessauban tanult építészeink nagyon is rendben voltak,
a gropiusi gondolatok Le Corbusier modernista tendenciáival, valamint az egyes tervezők saját elképzeléseivel keveredve jelentek meg az itthoni épületekben.
„Lapos tető, rikító kék vagy zöld szín, csőbútor, beépített fürdőkád és kaktusz” – így gondolkodtak a modern építészetről nálunk, Magyarországon. A húszas-harmincas években több karikatúra is megjelent a lapokban, amelyeken míves barokk homlokzatok nevetik ki az újonnan épült házak túlságosan egyszerű formáit.
Színtiszta Bauhaust hiába keresünk tehát a fővárosban, a legközelebb akkor kerülünk tán hozzá, ha ellátogatunk Pasarétre, a Molnár Farkas nevével fémjelzett Napraforgó utcai kísérleti lakótelepre. Mi nem így tettünk a pénteki sétán (én vasárnap pótoltam, megéri!), hanem a Margit körút karéját jártuk be inkább a szürkületben, az esőtől nehéz ég alatt.
A Margit utca 15–17. alatti, úgynevezett Dugattyús-háznál kezdtük a túrát, annál az épületnél, amely az űrkapszulaszerű liftjeiről kapta a nevét. Nem túl nehéz ráakadni, most egy járdára ragasztott felirat is figyelmeztet ugyanis a jelentőségére.
Az acélvázas szerkezetű, 1937-ben, Domány Ferenc és Hofstätter Béla tervei alapján készült Dugattyús-házat a Weiss Manfréd Vállalatok Elismert Nyugdíjpénztára építtette. A korabeli apróhirdetésekben azt találjuk, az épület számos garzont kínál, csakhogy a korabeli garzonokat egészen másként kell elképzelni, mint a manapság ezzel az elnevezéssel azonosított 15–20 négyzetméteres lakólukakat. A Dugattyús-ház egy, másfél szoba + hallos garzonjaihoz előbbiekkel szemben erkély is tartozik.
Ettől még, nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt intenzív polémia folyt sajtóban arról, hogy a garzonok lényegében a nemzethalálnak ágyaznak meg, hiszen a szűk tér megfojtja a családi életet. Különben pedig – tudjuk meg túravezetőnktől – a Margit körúton akkoriban tényleg magas arányban éltek elvált emberek.
Nemcsak a házasságok tönkremenetele, hanem a kaputelefon is újdonságot jelentett a korban. Azelőtt a portást kellett tárcsázniuk a vendégeknek vagy a besurranó tolvajoknak, hogy aztán ő szóljon fel annak a családnak, akihez érkeztek. A kaputelefonok megjelenése egyrészt kiiktatott a rendszerből egy lényegében felesleges aktort (a házmestert), másfelől a higiénia szempontjából is jelentős előrelépést jelentett, hiszen a kapualjban korábban elérhető egyetlen telefonkagylónál jóval biztonságosabb ügy volt a közös mikrofonba beszélni.
A Dugattyús-ház legtetején egy hatszobás luxuslakást találni, a tetőtérben napozóterasz kapott helyet, de egy, a lakók számára használható szárítószobát is kialakítottak a tervezők, amely a fűtőrendszerben rejlő tartalékok kihasználásával az ágyneműk, valamint a törölközők gyorsabb száradásához járult hozzá.
A mai Margit körút 29/A szám alatt egykor a földszintes Czibulka-ház állt. Ezt 1935-ben bontatta el a Trust Nyugdíjegyesület Rt., hogy a helyére alig két év alatt egy hatemeletes, tetőkertes bérházat emeljenek, Platschek Imre tervei alapján. Az épületbe érkezőket márvánnyal burkolt előcsarnok és márványkeretbe süllyesztett fűtőtestek fogadják még ma is, kár, hogy az elektromos órát az ötvenes években kinézte magának egy jó ízléssel megáldott párttitkár.
A Margit körút 55. szám alatti, hétemeletes Átrium-bérházat Kozma Lajos építész, valamint Enyedi Béla és Komoly Ottó statikusok tervei alapján húzták fel, 1935-ben. Az alsó két szinten működő filmszínház színvilágát a fekete, a fehér, a narancssárga, a szürke és a vörös határozták meg, anyagában pedig az acél, az üveg és a tükrök domináltak. Ezt javarészt a jelenlegi üzemeltető is megtartotta.
Hiszik vagy sem, az Átrium volt az első, kifejezetten filmszínháznak készült épület a fővárosban. Nyitható volt a teteje, így aztán nyáron könnyedén kertmozivá alakíthatták, és mint Káldi Katalintól megtudtuk, a szellőzőrendszere egyébként is minden évszakban kitűnően működött (még a székek szellőztetésére is nyílt lehetőség).
Az Átrium kifejezetten magyar filmeket tűzött műsorára, és mivel az intézmény igazgatójával jó barátságot ápolt, a megnyitón maga Horthy Miklós is megjelent, sőt, a kormányzó eztán is előszeretettel mozizott az Átriumban.
A II. világháború idején mészárszék működött az Átrium előterében, aztán bombázás is érte a harcok idején, hogy utána komoly civil összefogással, viszonylag gyorsan épüljön újra.
A szomorkásan szemerkélő esőben elnézünk még a játszótérben végződő Bajvívó utcába is, amelynek szinte mindahány épülete a harmincas években készült. A zsákutca-jelleg és a játszótér egyaránt a korabeli eszményeket tükrözi: a csend és a lakók nyugalma, valamint a közösség számára elérhető szabadtéri aktivitások biztosítása egyaránt fontos célok voltak egykor. Kár, hogy ezek ma már talán kevésbé lényeges elemei a várostervezésnek.
A Budapesti Tavaszi Fesztivál teljes programja itt böngészhető.
A BTF programjaival foglalkozó tematikus blogunkat itt olvashatják.