Lackfi János: Hallatlan magasságok

Lackfi János és Sir Karl Jenkins - montázs: Papageno

Blogunkban időről időre Lackfi János író, költő tárcáit közöljük, amelyeket a fikció mellett a klasszikus zene, közelebbről pedig a MÁV Szimfonikusok évadának koncertjei ihlettek. Íme, a hetedik írás.

Zenészcsaládba szeretnék újjászületni, mert nincs az az ármányos hatalom, amely ezt a szabad művészetet korlátok közé szoríthatná, hiszen egy írónál elég, ha megfúrjuk, ellehetetlenítjük, szétzúzzuk a külföldi kapcsolatokat, és máris minden szó illedelmesen megtorpan a határokon. Továbbá műveket lefordítani kisebbfajta vagyon, ezért aztán amely szerzőkbe az állami kultúrpolitika milliókat fektet be, jó kiadóra találnak odakinn, s az, ha már invesztál valakibe, onnantól fut a pénze után, és le se fütyüli az irodalmi szegénylegényeket.

Hallgassa meg a MÁV Szimfonikusok Sir Karl Jenkins 75. születésnapja alkalmából adott ünnepi hangversenyét június 28-án. Jegyeket ide kattintva vásárolhat.

A zene viszont mentes minden nyelvi korláttól, ismeretes az anekdota a cigányprímásról, ki Angliában járva, egy koncert után bekéredzkedett Benny Goodman öltözőjébe, a szving koronázatlan királya fogadta, de a derék magyar romától csak pár dadogó angol szóra futotta. Ám gondolt egy merészet, elővette a klarinétját, és fújt a mesternek pár futamot, mire Goodman is felkapta a maga hangszerét, és vígan duetteztek, pompásan megértették egymást. A következő koncerten már közönség előtt is együtt játszottak, tartalmas zenei barátságuk akadálytalanul kiépülhetett a bugyuta szavak birodalmán messze túl. A zene magáért beszél, a zenét nem kell lefordítani, Brahms magyar táncot ír, Liszt cigány románcot, Mozart török indulót. A zenészek nemzetközi kasztjában a kevésbé előkelő származás nemhogy nem hátrány, de még kimondottan előny is, hamisítatlan tájjellegű zamat, egzotizmus, vadító, színpompás sajátosság.

Ide kapcsolódik:
Lackfi János: Féltékenység

Épp ebből az okból születek majd olyan családba, ahol a húgom észbontóan fuvolázik az egyik szobában, a nővérem eltökélten gordonkázik a nappaliban, bátyám vadul zongorázik a Zeneakadémián, öcsém meg tehetségesen tubázik a kamrában, miközben anyám szemmel tartja a készülő levest, és szolfézs-dolgozatokat javít az abroszon. Apám természetesen repülőn ül, célpontja Hongkong, Sydney vagy Tbiliszi, esetleg a világ valamely jelentősebb koncerttermében vezényli a róla elnevezett szimfonikus zenekart, ha meg véletlenségből otthon időzik, Japánból érkezett zeneszerző vendégével társalog angolul, kedves szavak kíséretében elbúcsúzik a minket német szóra tanító osztrák hölgytől, majd sűrű elnézések közepette elintéz egy villámtelefont párizsi impresszáriójával franciául.

Mondanom sem kell, hogy a hegedű iránti elképesztő fogékonyságomat már óvódás koromban felfedezik, negyedes, feles majd háromnegyedes hangszer után egy kiváló és karitatív zenészkolléga jóvoltából (ugyan, kérlek, ne butáskodjatok, nálam csak porosodik, fogadjátok el!) egy milliókat érő Stradivari-másolaton gyakorolhatok. Az, hogy gyakorlok, valójában nem is kifejezés, egyszerűen megszállottja leszek a muzsikának, zsigereimből fakadnak a trillák, szívemből az érzések, ujjbegyeimből a technikai virtuozitás, és a zenetanulók többségével ellentétben már zsenge gyerekkoromtól kezdve képtelen vagyok Bach papában vén perverzet látni, aki zongorának nézi a hegedűt, és azt hiszi, lehet rajta akkordmeneteket fogni. Számomra Bach maga a muzsika és a muzsika a maga teljességében Bach, nyilatkozom tizenkét és fél évesen a The Sunday Telegraph riporterének a Carnegie Hallban adott nagysikerű koncertem után, a rám jellemző szerénységgel megjegyezve, hogy köszönettel tartozom első kamarapartnereimnek, Edit nővéremnek és Csaba bátyámnak, akik amúgy szintén a világot járják, csak nem csodagyerekként, hanem csodafelnőttként.

Ide kapcsolódik:
Lackfi János: Herélőbicsak, tejlopás, világháború

Tizennégy éves koromra szakmunkásbajszot növesztenék, pattanásaimtól pedig a legelhivatottabb kozmetikusok próbálnának megszabadítani világszerte, ám a hormonális változások is kedvezően hatnának játékomra, mert egyszeriben megérnék Csajkovszkij őrült nehéz technikai felkészültséget igénylő pravoszláv mélabújára, és belekóstolnék Bartók absztrakt szenvedélyességébe, amely különösen autentikusan hangzik egy fiatal magyar művész tálalásában.

Tizenöt évesen mindent elérnék, tucatnyi versenygyőzelemmel a tarsolyomban teljesen kiégnék, és a számomra Monacóban bérelt villa teraszán szürcsölném bánatosan egymás után a tajvani inasom által elkészített, csökkentett alkoholtartalmú koktélokat. Egy neves nemzetközi coach segédletével másznék ki úgy érzelmi, mint művészi válságomból, melynek aztán egészen leheletfinom Debussy-interpretációkat köszönhetnék, és a Beethoven-játékom is eddig nem ismert ízekkel, színekkel telítődne. Régi és új Bach-partitáimat pedig aztán nem is lehetne egy lapon említeni. Apám vezényelné a zenekart azon az estén, amikor a Berlini Filharmónia nagytermében soha nem hallott magasságokba emelném Mendelssohn hegedűversenyét. Amikor egy újságíró feltenné azt a hülye kérdést, mit kezdenék az életemmel, ha nem lehetnék hegedűművész, általános csodálkozás és mélyértelmű hümmögés közepette azt felelném, hogy író lennék, aki mindezt papírra vetheti.