Minden generáció eljut egyszer oda, hogy le akarja bombázni az operaházakat, akár zeneszerzői, akár nézői minőségben. Én ugyan soha nem folyamodnék ilyen radikális módszerekhez, legalábbis olyanokhoz nem, ami a műfaj végleges eltörlését jelentené. Hiszen a lerombolás után nem maradna meg még az újrakezdés lehetősége sem, azt meg nem szeretném.
Ugyanakkor nézői-hallgatói élményeim gyakran ejtenek gondolkodóba, hogy mi a gond voltaképpen az operával?
És nem csak az, ami már evidens féligazság, miszerint divatjamúlt, avítt és pókhálós.
Érdekes, de éppen a régi operák esetében érzem, hogy időtlenek a szerelmek, a tragédiák, a történelmi események, az allegorikus példázatok. Mert rendre megtalálták a zene általi örökérvényű létezési formájukat. Rossini csavaros eszű, már-már összekacsintós dallamai, Verdi nagyszabású történelmi-magánéleti tablói, vagy Wagner filozófiai-társadalmi forradalma egy a zenével, attól nem választható el.
Az opera hőskorszakában, a 18-19. században magától értetődő volt, hogy az akkoriban legfontosabb élethelyzetek megjelentek a zenés színpadon. A zene a korszak nyelvét beszélte. Jelentősége, ábrázolási mélysége nem különbözött az írott művészettől, csak a hangsúlyok változtak. Schiller Ármány és szerelem című drámájában a társadalmi létezés egyenlőtlenségekből adódó tragédiája, a karakterek közötti értékrendi különbségek kifejezése sokkal egyértelműbb, mint Verdi Luisa Millerében.
Az operában viszont megkapjuk a korszaknak azt a szenvedélyes izzását, amit csak a zene többlete képes megadni.
A 20. században egy-két kivételtől eltekintve, mintha nem a zenétől vártuk volna a nagy gondolati megfejtéseket. Más művészeti ágak radikálisabban, csontig hatolóbban tudták megfogalmazni azt, amit a keményedő világban szocializálódó ember érezhet. A szavak és a képek transzparensebben szóltak az elidegenedőfélben levő emberhez. Elfelejtődött a zenés színpad, és bizonyos periódusokban a tradicionális kőszínházi játéktípusok jelentősége is csökkent.
És ha a shakespeare-i gondolatmenetekre vagyunk kíváncsiak, inkább nézzük az eredetit, mintsem beüljünk egy Britten-feldolgozásra, pedig jó az is. De egy aktuális sztori is jobban mutat prózai szitkomok sorozatában, mint elénekelve…
Ha most, a 21. század elején zeneszerző lennék, igen nagy bajban találnám magam, nem tudván azt, hogy mi legyen készülő operám alapanyaga. Válasszak egy régi drámát, amit még nem zenésített meg senki? Vagy keressek valami absztrakt témát, és ahhoz írjak ellentmondásos, ironikus muzsikát? Biztosan radikális kell, hogy legyen, mert különben nem hat már. És a szépen felöltözött közönség unottan hazamegy, bár a zeneakadémisták és az ítészek biztosan eljönnének, várva, vajon milyen trükkökkel állok elő egy halódó műfajban. És arra kíváncsian, vajon egyáltalán miért ambicionálom, hogy operát írjak? Kell az?
Kell hát. Az opera nem megölhető, ahhoz túlságosan mélyen gyökerezik, és ezeket a gyökereket nem lehet csak úgy kitépni. De az is tanulságos, hogy a zenés színház leginkább a „Regietheater” elterjedésével újult meg, legtöbbször a nagy klasszikusokat elővéve, azokat újraértelmezve. Milyen jó dolog már Wagner Ringjét nézni, és közben újraélni az eredeti tőkefelhalmozás korát. Vagy úgy várni Oresztészre, hogy nem tudjuk mi lesz a megérkezése után. Esetleg az, hogy milyen volt a korabeli orfeum a 20. század elején, Ady Endrével, egy újragondolt Csárdáskirálynőben.
A színház által hozott dinamika elért az operához, jött, látott és hazament. Megint kéne valami új, más és korszerű.
Ahogy írom e sorokat, eszembe is jut a már idézett, Patrice Chéreau által rendezett Ring utolsó képe, a megszűnt éden után magukra maradt emberek. Akik kérdőn fordulnak bele a nagyvilágba, hogy most ezután hogyan…
Én is csatlakozom a társasághoz, csak jelen esetben mást kérdeznék. Bár lehet, hogy még a kérdés előtt valakinek meg kellene találnia a választ, a kérdésem ebben az esetben mennyivel pontosabb lehetne.