Snétberger Ferenc: „Olyan környezetben nőttem fel, ahol a zene sokat jelentett”

Snétberger Ferenc fotó: Raffay Zsófia

A határokat zenészként és magánemberként is elutasítja világhírű zenészünk, Snétberger Ferenc. A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, a Müpában, április 6-án esedékes koncertje apropóján műfajok és stílusok, zenélés és tanítás közötti átjárókról beszélgettünk vele.

– Mire gondol először, ha azt mondom: határátlépés?

– Arra, hogy egy zenész életében mennyire fontos, hogy ne tisztelje a határokat. Játszani kell, nem egy helyben állni. Eszembe jut az is, hogy idén lesz harminc éve, hogy Berlinbe költöztünk a családommal. Ezt fiatalon nem gondoltam volna, mégis így hozta a sors. 1988-ban léptem fel itt először, megtetszett a város, úgy éreztük, itt meg kellene próbálni.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

– Szülővárosából, Salgótarjánból hosszú út vezetett eddig.

– Akkoriban egyáltalán nem gondoltam arra, hogy valaha eljutok ide. Olyan környezetben nőttem fel, ahol a zene sokat jelentett. Édesapám szintén gitározott, amikor együtt voltunk, házi jam-sessionöket csináltunk, ami nagy hatással volt rám.

Ide kapcsolódik:
A legelmélyültebb gitáros – Snétberger Ferenc először ad szólókoncertet a Müpában

– A pályáján tudatosan keverte, vegyítette a különböző műfajokat, stílusokat?

– Nehéz erről közérthetően beszélni, de tény, hogy számos impulzus befolyásolt. Nem volt ez tudatos döntés: klasszikus gitárral kezdtem, aztán ehhez jött a roma, a jazz és így tovább. Érdekes ötvözet született, de kell mögé az egyéniség is.

– Van Snétberger-stílus?

– Kérdezze a kritikusokat: néha rácsodálkozom, hogy aki hallgatja, mennyivel jobban ítéli meg a munkámat, mint én magam. A koncertjeimet hosszas felkészülés előzi meg, és inspirál az is, hol és kiknek muzsikálok. Mire a színpadra állok, már egyszerűen csak játszom, és jön.

Ha egy zenésznek van saját mondanivalója, attól lesz érdekes, amit csinál.

A nézők is írnak, szerintük az első hangról meg lehet ismerni, ha én játszom. Nekem ez a legfontosabb.

– A tanítás mennyire válik el az életében a zenéléstől?

– Ha az ember komolyan foglalkozik jó tanítványokkal, az segíti a saját előmenetelét is. Rengeteg dologra jövök rá tanítás közben: olyasmire, amit elfelejtettem, esetleg nem gondoltam rá korábban. Számít a tanár és a növendék személye is, de tudom, hogy együtt rengeteget lehet tanulni.

A Tavaszi Fesztivál háttéranyagai ide kattintva érhetők el.

– 2011 óta működik a Snétberger Zenei Tehetségközpont. Milyennek látja az itt tanuló fiatalokat?

– Közülük sokan nehéz körülmények közül érkeznek. Azért jönnek, mert tanulni akarnak, ugyanakkor segítséget is kérnek az akadályok legyőzéséhez. És másfajta határokat is átlépnek, ha együtt improvizálunk vagy műfajok között kalandozunk. Büszke vagyok rá, hogy többen felsőfokon tanulnak tovább, mások külföldre mennek. Ugyanakkor nem tetszik, hogy a média a karriercsinálás fontosságát sulykolja. A nálunk tanuló fiatalok között vannak nagy tehetségek, de hogy ez veszélyeket rejt, arról is beszélgetni kell. Azt hiszem, én vagyok nekik a legjobb példa: hatvankét éves vagyok, és mostanra sikerült valamit elérnem. De ez időbe telt, sok időbe.