Szenteleki Gábor: „Vártam egy olyan motívumra, ami nem kelt rettegést az emberekben”

Szenteleki Gábor műterme az aqb-ben - fotó: art quarter budapest

Érzelmekkel és feszültséggel telített festményein Szenteleki Gábor előszeretettel fordítja figyelmét a legapróbb részletekre, egy-egy jellegzetes motívum hosszabb ideig meghatározza művészetét. A jelenleg a Budapesti Kézművesipari Szakgimnáziumban tanító művész évekkel ezelőtt elkezdte tanulmányozni – és újra felfedezni – a régi nagy mesterek, többek között Caravaggio festészeti vívmányait. Alkotásai így a tradicionális művészeti ágak újjáértelmezett folyamatai által vezérelve születnek úgy, hogy az aktualitásokra is felhívják a figyelmet.

Hogyan jellemeznéd a rád jellemző alkotói folyamatot?

 – Először is van egy kifogyhatatlan igény bennem bizonyos fajta képek megszületésére. Gyerekkorom óta van egy határozott elképzelésem egy képi világról, egy olyan atmoszféráról, amit szeretnék látni, és kutatom is, vajon mások megvalósítják-e? Ha találok is ilyen művet, az érzés megmarad, hogy ezt senki nem tudja ábrázolni, csak én.

Leginkább magamból építkezem. Ez egy vitatható attitűd, de számomra kifogyhatatlan forrás, egyre mélyebbre ásni az önismeretbe, a környezetemmel való kapcsolataimba.

Ez nekem nagyon fontos, a mindennapokat is így élem meg: folyamatos reakcióban a körülöttem lévő emberekkel, barátokkal, tanítványaimmal. Ezek a kapcsolatok érdekelnek, ezeket vizsgálom. Ebből érik be egy olyan nyelvezet, amit aztán úgy alakítok, hogy a közönség és a szakma is vissza tudja kódolni, bár néha nehéz kétfelé megfogalmazni ugyanazt. Elsődleges szempont, hogy én elégedettséget érezzek minden nap, ez nagyon fontos. Mondhatjuk, hogy a saját történelmemből és egy horizonton táncoló délibábból merítek. Egyiket ismerni vélem, a másikat nem.

Szenteleki Gábor: Szüret, 2010

Dolgozol olyan motívumokkal, amik egy ideig központi szerepet kapnak a képeiden, például a gomba vagy a ház. Ezek hogyan találnak rád?

– Lazítás közben vagy rekreációs tevékenység során történik meg nálam a motívumok öntudatlan felmerülése. Pályám elején nagyon karakteresen unikális képeket festettem. Egy-egy képben olyan narratíva jelent meg, ami szinte csak abban az egy konstrukcióban működött. Ez szörnyen kimerítő volt, és véges lehetőségeket hozott. Jó időszak volt: a közönség is, a szakma is jól vette, de nagyon vágytam egy olyan motívumra, ami variálható, ami egyéníthető velem. A gomba volt az első: egy álomban jelent meg. Azt álmodtam, hogy hihetetlenül gyönyörű, színes gombák nőttek a lábamon; a combom és a térdem környékén, és nem félelemmel, hanem büszkeséggel töltött el, hogy ezt én „termettem”. Így jelent meg nálam a gomba motívum, és így kerekedett ki ebből az a kétpólusú történet, ami a gombában benne van. Gyerekkoromban sokat jártam édesapámmal gombászni. Megfigyeltük az erdő életét, ahogy a gombák lebontják, újradolgozzák, átalakítják az aljnövényzetet, ami igazából a halálnak egy nagyon szép, újrarendező megjelenése. Úgy látom, hogy a mi kultúránkban amikor a gomba megjelenik az sokszor inkább negatív, például bőrbetegségekre asszociálunk róla. Képeimen különböző embereket hoztam helyzetbe azzal, ahogyan az egymás testén növő gombákhoz viszonyulnak.

Ebben a világban a gombák, mint szellemi produktumok, gondolatok jelennek meg: lehetnek táplálóak, de lehetnek mérgezők is.

A képeimen mindig volt mögöttes tartalom, amire a címekkel is utaltam, például segítség, ami igazából megfosztás, vagy illegális juttatások, amolyan „kenőgombák” bukkantak fel… Persze ezekkel a környezetemre, a napi eseményekre, az aktuálpolitikára is reagáltam. Szervetlen testeken is növesztettem gombákat: porcelánokon, fémeken. Ezek a tárgyak hihetetlen utolsó idők hangulatot árasztottak magukból. Aztán úgy éreztem, ez a téma kifutott.

Szenteleki Gábor: Megvert ház

Következtek a házak.

– A ház motívuma saját tapasztalásból indult. A magja az a ház, amit a szüleimmel építettünk még az egyetem alatt. Az első ilyen kép körülbelül 2010 környékén született meg, akkor kezdődtek a problémák a svájci frank alapú hitelekkel, amely a mi házunkat is terhelte. Időközben elvesztettem a szüleimet és a házat is, ezt akartam valahogy feldolgozni. Az első ilyen témájú képem A házrejtő volt, amelyen egy kiszolgáltatott figura rejt el egy fekete lyukba egy házat, azt a tipikus, kocka alaprajzú, sárga rolós, palatetős vidéki házat, amiből az ötvenes-hatvanas években rengeteg épült. Úgy éreztem ez a motívum ezzel a típusú házzal működik, nem pedig egy új építésűvel.

A ház alapmotívum a művészetben, és egyre erősebb lett bennem is, bár nagyon sokáig nem találtam a helyét: került fejekre, valamilyen interakciókba testekkel, mígnem a vászon formájának megváltoztatása hozta el a várt hatást.

Ezzel az aranymetszéssel és axonometriával kigondolt, kocka alapú, sátortetős házat formázó kerettel nyílt szélesre a kifejezés lehetősége. Ebben a zárványszerű formában tökéletesedett a motívum. A ház nagyon szép utat tett meg a húsházaktól indulva, amiből itt a műteremben is van egy pár. Az emberi létezésre, testre, a földi élet mindennapjainak kihívásaira utalok azzal, hogy megidézem a húst, akár annak sérüléseivel is. Ez a test-templom vagy test-gép nem mindig működik jól, de mégiscsak ez a házunk. De van ennek egy teljesen profán megközelítése is: nagyon jó ezeket a képeket festeni. Az anyag úgy ölt formát, hogy az jólesik a lelkemnek. A saját kötődésem is megvan, de úgy érzem, más is tud kapcsolódni hozzá. Az ezt megelőző testtanulmányaim pszichológiailag módosult testek voltak, benső folyamatok: napi kihívások, interakciók mentén alakított hús. Humán testek voltak: ez sokakban rajongást, de még többekben ellenszenvet ébresztett, és vártam egy olyan motívumra, ami nem kelt ijedelmet, rettegést az emberekben. Számomra fontos, hogy békés kapcsolatban legyek a környezetemmel, ami nem könnyű, ha ilyen képeket akarok festeni.

Az emberalakokat ábrázoló képek korszaka lezárult?

– Én úgy gondolom, hogy igen, mert kevésnek bizonyult az emberi test abban a formájában arra, hogy elmondjam vele, amit szeretnék. Egy olyan lineáris narratívát építettem ki korábban, amelyet a festményen a testek beszélnek el, mint egy táncszínházban a táncos mozdulatai. Ennek a magjához akartam leásni, és pont ugyanezzel párhuzamosan futott a Borsos Lőrinc-párossal az Önkritikus portré sorozatunk is, így épp egy megfoghatatlan absztrakciót, Borsos Lőrinc fiktív személyiségét kellett ábrázolnom, ami katalizátorként hatott erre a munkára is. Megtaláltam, hogy mit is akarok: a test úgy módosuljon, hogy egyszerre fellelhető legyen benne a humánum, akár csak nyomaiban is, de ugyanakkor levetkőzzön minden fölösleges kifejezést. Csak az maradjon, amire rá akarok mutatni, mondjuk a ház formába alakult zárvány, egy önmagába visszanyúló, szinte magát hasba döfő gesztus, vagy valamilyen összekapaszkodás két test között. Elég sok akvarellt festek mostanában, amelyeken nem valós emberi szerveket látunk, de a legminimálisabb eszközökkel sikerül ébresztenem egy szinte szánnivaló, végtelenül kiszolgáltatott emberi testre utaló, lecsupaszított állapotot. Ez az, ami most nagyon érdekel.

A mi kultúránk elég zárt az ilyen testmódosítással szemben, de én meg akarom találni azt a határt, ahol még párbeszédben vagyunk.

Sokan várják tőlem, hogy olyan képeket fessek, mint régen. Persze nem kérhetem senkitől, hogy velem tartson, míg nagyon fontos az is, hogy közben ne veszítsem el közönségemet. Ez egy kísérlet. Én most ezt vizsgálom, hogy mások hogyan viszonyulnak ezekhez az új művekhez. Hogy ne visszanézzünk, hanem előre.

Szenteleki Gábor: A ház sorozatból, 2019

Egy művésznek szerinted ma mennyire fontos a közösségi médiában jelen lenni?

– A közösségi média egy jó eszköz művészek számára a napi magányt leküzdeni. Nagyon szeretek egyedül lenni, ugyanakkor szenvedek is tőle. Ezt fel lehet oldani azzal, hogy munka közben posztolok egyet, amire érkeznek reakciók. A legtöbb művész szereti, ha az emberek gondolnak valamit róluk, és ehhez adni kell üzemanyagot. A közönségnek is fontos, hogy segítsük a megértésben.

Kicsit olyan ez, mint a magyarázótáblák a múzeumban, a kontextust kiemelő történetek.

Régen az analfabetizmus leküzdését segítette a művészet, mára a kortárs művészet egy másfajta analfabetizmust eredményezett azáltal, hogy annyira más nyelven beszél, mint a hétköznapi nyelvezetünk. Az olyan eszközök, mint a közösségi média, hozzásegítenek a megértéshez. A napi rutinom része lett a posztolás, amiben a magamról kialakított kép mozaikdarabkáit látom. Apró jeleket hagyok, de megmarad a titok is.