Dvořák zenéjéhez felemás a viszonyom, őt hallgatva mindig olyan „még” és „már” közötti érzésem van. Még ott munkál benne Schubert, de kihallani belőle a kezdeti modernséget is, ami már nem romantikus. Mindemellett a wagneri monumentalitásból is van benne valami, persze lényegesen könnyedebben. Semmiképpen nem fekszi meg a gyomrunkat, de nem is nyaljuk meg a tíz ujjunkat utána.
Dvořák nagyon népszerű, manapság gyakran találkozni műveivel a hangversenytermekben, hiszen csodálatos dallamai vannak, áttekinthető szerkezet jellemzi nagyobb szabású szimfonikus műveit, a sodró lendületről nem is beszélve. Április 27-én a Pannon Filharmonikusok is megvalósította saját Dvořák-programját, legújabb koncertjük címe: „A cselló lelke” volt. A h-moll gordonkaverseny mellett a VII. szimfónia volt műsoron, a tetthely pedig a zenekar otthona, a Kodály Központ.
Először járok itt, a pécsi koncertteremben, rendesen kíváncsi is vagyok. Az épület egész szellemiségére, az apró helyiségekre, az intim és a nagyszabású hangulatokra, amit belépéskor egy ilyen jellegű impozáns épület üzen, vagy legalábbis sugall. Zenei szocializációm alapvetően a Müpához kötődik, itt találkozom a legtöbb élő klasszikus zenével, a Bartók Béla Hangversenyterem akusztikáját szoktam meg, ott éltem át igazán, hogy miként is szól egy szimfonikus zenekar, és ott történtek az első összehasonlítások és az értékrendek kialakítása is. De jó itt lenni, már belépéskor érzem a hangulatot.
Ahogy belépek az előtérbe, ismerős érzés kerít hatalmába, mintha valamiféle kedves hangulatú templomban járnánk, nagy terek, ugyanakkor barátságos formák és színek. A közönség láthatóan otthon érzi magát a koncertre várva, magukénak érzik a helyszint. Sokféle ember jött össze, trendi öltönyösöktől a farmeres fiatalokig, de családokat is látok, akik épp a bérleteiket újítják meg.
Laza és intim a hangulat, jöhet a zene is.
Belépve a koncertterembe a familiáris érzés tovább fokozódik, de sötétebb színek várnak ránk, mintha már magára az előadásra hangolódnánk, túl sokat nem is kell lejjebb tekerni a fényerősséget. Habár „A cselló lelke” a koncert mottója, a fő műsorszám egyértelműen a második részben szereplő szimfónia. A csellóverseny első hangjainál nem tudok nem az akusztikára gondolni. Kicsit talán vékonyabban szól a zene, mint budapesti testvérében, de a „sound” filozófiája egyértelműen hasonló:
ezek a falak barátságosabbá, finomabbá, ha úgy tetszik, krémesebbé teszik a hangzást.
Dvořák versenyműve mentes minden öncélú magamutogatástól. Alekszandr Buzlov hangszerének hangja tökéletesen beleolvad a zenekari szövetbe, érezzük a súlyát, de sokkal lényegesebb az egység, az egymásra reagálás és az az út, hogy eljussunk valahonnan valahova. Nálam ez mindenképp jó pont, mert gyakran kapom magam azon, hogy a sok virtuóz hang közepette egészen másra kezdek figyelni. Mondhatnám, hogy az üzenet érdekel, és nem a részletek, legfőképpen nem a technika.
Az igazi virtuóz többek között azzal tűnik ki, hogy minden egyes hangjának értelme van, nem ő maga akar tündökölni, hanem a zenét szolgálja.
Jelen esetben is ez történt, mert a szólista tudott a háttérben maradni, amikor a mű azt kívánta, és Vass András értő kezeit követve kerek egész történetet formálni mégis a concertóból. A ráadásban eljátszott szóló Bach-részlet másfajta világba röpítet, viszont mégsem ütközött a Dvořák-mű hangulatával. Mint egy jó desszert, amit kivételes finom vacsora után fogyasztunk el.
Szünet. Újabb felfedező útra indulok, nézegetem az arcokat, a büfékben beszélgető emberek rezdüléseit, kár, hogy a parkban sétálni már nem maradt időm. Hangolódom a fő számra, arra a szimfóniára, ami ugyan tartalmaz számos sokszor játszott részletet, de kevésbé ismert, mint az utána következő kettő. Dvořák nem csak nagy utazó volt, de a technikai vívmányok szerelmese is. A VII. némely motívumát például a vasút és a mozdonyok iránti szerelme ihlette. (És ez is táplálhatja bennünk azt az érzést, hogy a zeneszerzőt modern művészként lássuk.)
A mű sodra imponáló, valamerre igyekszünk már az első tétel alatt is, de az irány még bizonytalan, a szerző talán nem is akart különösebb irányt szabni a hallgatónak, csak engedje el magát és figyeljen a mű ívére. A lendület a lassú tétel alatt sem hagy alább, rendkívül impulzívan játszik a zenekar, továbbra is azt érezni, hogy a hangsúly nem a részleteken van, hanem az építkezésen. Ami leginkább szembetűnő, az a zenekar összeszokott egysége, és ebbe beleértendő a karmester is, aki érezhetően teljes összhangban van a zenekarral. Következik a scherzo, ami talán a legismertebb rész, a jellegzetes finom zakatoló ütemeivel. Az interpretáció egy kissé visszafogottan hozza ezt a tételt, de ez az utolsó részhez vezető út elejeként értelmezhető. Az út végéhez közelítve egyértelmű a forradalmi hevület és lelkesedés. Az előadás eszünkbe is juttatja, hogy bár a mű a Londoni Filharmóniai Társaság felkérésére készült, valahol mégis a cseh nemzeti érzület lenyomata. A negyedik tétel végén egyfajta megdicsőülést érzünk, ami sokkal inkább szimbolikus, a konkrét élményt még magasabbra emeli. Az előadás legfőbb érdeme pedig az, hogy az idáig tartó utat bemutatta, Dvořáktól Dvořákig. Jó utazás volt.
