Káel Csaba: „A szürrealitásnak azt a fajtáját alkalmazzuk, amelyet Chagall”

Az arany meg az asszony - fotó: Csibi Szilvia

Az Opera igazságot szolgáltatott, amikor műsorra tűzte az „egyműves” Kenessey Jenő Krúdy-színdarabot feldolgozó egyfelvonásosát, melynek megírására az elismert balettkarmestert Nádasdy Kálmán ösztönözte: a mű régóta hiányzott a repertoárról. Tóth Péter Örkény-megzenésítése pedig most került első ízben közönség elé. Káel Csaba a két mű rendezői koncepciójáról nyilatkozott.

– Az arany meg az asszony a mai rendező számára „szűz terület”, hiszen az operát – bár az 1943-as ősbemutatón sikert aratott – sok évtizeden át nem játszották. Mit jelent számodra a történet?

– A cselekmény Lőcsén játszódik. A Felvidék közel áll hozzám, részben zempléni nagyszüleim, részben keresztanyám apja, Kassa utolsó magyar polgármestere révén. Márai- és Krúdy-rajongóként is kötődöm a térséghez. Érdekes világ ez, szeretem a személyes és a történeti vonatkozásait. Furcsa, kicsit zárt terület, kereskedelmi útvonalak között, amelyeken túl már szláv településeket találunk. Szeretem azt is, hogy a Felvidék városai jelentős polgári tradíciókat őriznek. Ezek Kenessey operájában már megkövesedett formájukat mutatják: nála a polgári hagyományok meseszerűen jelennek meg.

Mivel Buñuel bűvöletében választottam a filmrendezői pályát, könnyen azonosulok azzal a közeggel, amely a szürrealitás határán egyensúlyoz.

Krúdy az érzéki és pszichológiai hatásokat valóságfeletti hangulatban oldja fel, amely realitássá válik.

Káel Csaba

Az alapszituáció – egy házasság, amelyben a feleség fogolyként sínylődik, és a
kapcsolatot titokzatosság lengi körül – némelyek szerint a Kékszakállúra hajaz, a
cselekménybe ékelt „A katona története” elbeszélés pedig Stravinskyt juttatja eszünkbe. Az utóbbit nem lehet megkerülni, már csak azért sem, mert ez a mű maga „a katona története”, hiszen a kereskedő házába a katona hozza el a feleség számára a szabadulás esélyét. A Kékszakállú misztérium-atmoszférájánál azonban Az arany meg az asszony sokkal életszagúbb – és éppen ez a köznapiság teszi lehetővé a szürreálisba vaó átcsúszást, hiszen

az igazi szürrealisták mindig a leghétköznapibb szituációkban találják meg a valóságfeletti értelmezés lehetőségét.

Itt minden szereplő történetének realitásában benne rejlik a szürreális mozzanat, és mi ezt próbáljuk kibontani, többek közt a díszletben is. A legfőbb menekülési pont az ablak: azon keresztül lehet rálátni a külvilágra. Olyan, mint egy televízió a szoba falán. Ez az ablak a díszletben hatalmasra növekszik.

Az arany meg az asszony – fotó: Csibi Szilvia

– Mikor játszódik olvasatodban a darab? A librettó szerint Az arany meg az asszony kora a 15. század.

– A korértelmezés nem döntő mozzanat számunkra. A szürrealitásnak azt a fajtáját
alkalmazzuk, amelyet Chagall, aki összeollóz egy kollázst az élményeiből, a díszlet tehát
ilyen szempontból nem kort jelenít meg, hanem koordinátarendszert alkot, amelyben a
szereplőket elhelyezzük. Ebbe személyes dolgaik is belejátszanak: megjelenik például a
színpadon egy hajfonat, amely több méter hosszú – hiszen van ideje megnőni…

– Bizonyos értelemben tehát álomszerűen értelmeződik a cselekmény?

– Igen, mindenképpen.

Az arany meg az asszony – fotó: Csibi Szilvia

– A Tóték másféle értelemben szűz terület, hiszen ősbemutató. Itt viszont mintha inkább meg volna kötve a rendező keze, hiszen a darab tartalma szorosan összefügg a II. világháborúval.

– Ez valóban dramaturgiai alaptény – de ehhez sem kisrealista értelmezésben közelítünk.
Inkább arról beszélnék, hogy

nagyon vigyáztunk, hogy a legendás népszerűségű Fábri-filmre még távolról se emlékeztessenek a mi megoldásaink.

Sokkal inkább azt a világot szeretnénk felnagyítani, amelyet a hajdani falvédőfeliratok képviseltek. És persze a dobozolás szürrealitását hangsúlyozzuk, megmutatva, hogyan szorítja ki a köznapi ember normális életét az az akarat, amelyet az őrnagy képvisel.

Tóték – fotó: Csibi Szilvia

– Tehát itt is elmozdul az előadás a szürreális felé?

– Igen – és ennek nagyon örülök, mert annak idején, amikor filmrendezőnek készültem, erre vágytam, ide kívánkoztam: realitás és szürrealitás határára.

– Mindkét történetben egy katona érkezik hívatlan vendégként egy házba, felforgatja az ott lakók életét – és ezért a vétségért mindkét műben az életével fizet.

– Azok a rendezők, akik egy estén két vagy több darabot állítanak színpadra, általában két út között választhatnak: vagy relációt teremtenek a két alkotás között, vagy tudatosan kerülik ezt. A katona-párhuzam nyilvánvaló, de triviális.

Érdekes azonban, hogy az egyik műben ő, a betolakodó a felszabadító, a másikban viszont leigázója a közösségnek, amelyre rátelepszik.

Díszlet szempontjából fontos gondolat, hogy az alaptér a két darabban azonos, és azon
belül építkezünk különböző irányokban. A jelmezek dolgában a Tóték rendezésében éppúgy
benne van a kispolgári falvédő-életbölcsességek világa, mint az orosz szürrealizmus hatása.

Tóték – fotó: Csibi Szilvia

Ugyanakkor a két mű színrevitelében fontos számunkra, hogy a két katona figurája teljesen különböző. Az, hogy mindketten katonák, adottság, figurájuk jelentése azonban gyökeresen eltérő, és a szerepük értelmezését sem úgy valósítjuk meg, mint „egy katona két oldalát”.

– Az ablak szimbolikus jelentésű díszletelemként mindkét rendezésben meghatározó vizuális mozzanat?

– Igen, és a Tóték vizuális koncepciójában fontos rekvizitumként kiemeljük a jelentős méretű budit és a végzetes funkciójú margóvágót.

Tóték – fotó: Csibi Szilvia

– Utóbbi a pisztoly, amelynek a csehovi dramaturgiai alapelv szerint a darab végéig el kell sülnie?

– Ez az eszköz szürreális fenyegetésként végig jelen van a színen. Úgy működik, mint az olyan tárgyak, amelyeket elég közelről nézünk ahhoz, hogy megnőjenek a szemünkben, a
környezetük pedig elhalványuljon és összezsugorodjék.

– Egy színdarab nézője valakivel azonosulni akar a szereplők közül. A Tóték esetében ez nem is olyan könnyű…

– Ágika az, aki ebben a darabban kifejez valami emberit.

– Milyen játékstílusban gondolkoztál az énekeseket tekintve?

– Szeretem az énekest „helyzetbe hozni”: úgy kitalálni a figurát, hogy abba önmagából tudjon beépíteni karakterjegyeket. Azt persze jelezni szoktam, hogy milyen irányokban
tájékozódjunk.

A szürreális olvasat megenged némi túljátszást.

A Tóték értelmezésében a gesztusvilágot kicsit becsomagoljuk a „falvédő-stílusba”. A Kenessey-darabban pedig azt az irányt keressük, amely részben a commedia dell’ arte hagyományait is képes felidézni.