Kazal László, a nagy nevettető

Jelenet az MTV 1963. szilveszteri műsorában sugározott, Slágermúzeum című revüfilmből. Kazal László színművész. - forrás: Fortepan, adományozó: Hangosfilm

Kazal Lászlótól tanultuk meg a Tudományos borkóstolást és a Cipzár működését. Adott Pálikafőzési tanácsokat, és egy országot világosított fel arról, mit is jelent a Sundám-bundám csóresz. A színész, énekes, dalszerző 1911. február 27-én született, és 1983. május 10-én hunyt el.

Nem volt túl jó tanuló, állítólag volt év, amikor csak testnevelésből és énekből engedték át. Volt újságkihordó, kifutófiú, a Gellért szálló éttermében pincér, de visszabeszélt a főpincérnek, így kirúgták. Anyai ismeretséggel felvették Rákosi Szidi színiiskolájába, ahol 1929-ben végzett. Két évig élte a vándorszínészek életét és járta kisebb társulatokkal járta az országot, majd Budapesten táncdalokat énekelt gramofonlemezre, kartáncos lett a Király Színházban. Saját bevallása szerint volt jazzdobos, magyarnóta-énekes, szakács és villanyszerelő is. Fellépett a Bethlen téri Színházban, ezután Miskolcra került, ahol Ladomerszky Margit Évája mellett volt Ádám Az ember tragédiájában. Amikor visszatért a fővárosba, a Városi Színházban, a Budai Színkörben, a Royal Orfeumban és a Fővárosi Operettszínházban láthatta a közönség. Rövid ideig tagja volt a Magyar Néphadsereg Színházának – ahogyan a Vígszínházat akkor hívták –, 1950-től haláláig a Vidám Színpad tagja volt.

A 70. születésnapján készült interjúban így idézte fel pályája kezdetét: „Amikor kezdtem a pályámat, még a rádió sem igen létezett, így

a kávéházi éneklés népszerű és keresett műfaj volt. Az én nevemet is az kapta fel.

Nyáron az akkori Angol — ma Vidám — Park szabadtéri színpadán daloltam. Az egyik este sűrűn esett, nem volt közönség, és én „kabarézni” kezdtem a kollégáim szórakoztatására. Parodizáltam őket, köztük Türk Bertát, a kuplééneklés felejthetetlen csillagát. A direktor rám parancsolt, hogy holnaptól ugyanezt a közönségnek is el kell játszanom. Hát így kezdődött… Lassan a külsőm is hozzáidomult a komikus szerepkörhöz. Volt egy időszak, amikor abból éltem, hogy dagadt vagyok és kopasz.”

A színész, aki kezdetben hősszerelmeseket és bonvivánokat alakított, nem csupán kilókban mérhetően súlyos komikussá lett, aki – írta róla nekrológjában Tarján Tamás – „kacagva, göcögve, brummogva, nevetve nevettetett, aki a humorban a tréfát ismerte, aki jóízűt hahotázott a saját figuráján is, utóbb a szomorúság könnycseppjét morzsolta szét szeme sarkában”.

Úgy fogalmazott, a politikai kabaréban találta meg igazi színészi énjét: „Kitűnő magánszámokat, jeleneteket, konferansz szövegeket írtak nekem, és jutott néhány jó szerep a társulat szomszédos Kis Színpadán három felvonásos vígjátékokban is. Volt, hogy 650 fellépést teljesítettem egy szezonban csak a színházamnál.” Emellett sokat haknizott, de – Molnár Gál Péter visszaemlékezése szerint –

bárhol lépett is fel, nem lenyomta számát, mindenhol a teljes művészi morállal igyekezett elcsábítani közönségét.

Elénekelte a telefonkönyvet, csodálatos részeg és tanár volt, hadarószámát minden alkalommal vastaps követte. Tökéletesen ismerte a hatáskeltés titkát, kiváló poentírozó képessége mellett a sűrítő jellemábrázolásban is kitűnt.

Vágyott Volponéra, Tevjére, Doolittle-re, de nem bánkódott, hogy a színigazgatók nem rá osztották ezeket a szerepeket: „Színészetem minden sikerét a pestieknek köszönhetem. Azoknak, akik egész életemben így köszöntek rám: — Szervusz, Laci! Én legtöbbször őket játszottam el. Most már mondják, mondogatják sokan így is: — Szervusz, Laci bácsi! Múlik az idő…” – nyilatkozta 1981-ben.