Létezik-e könnyed klasszikus zene, és hol vannak a határok?

Mostanában több írást, tanulmányt, cikket lehetett olvasni arról, hogy ki hogyan ítéli meg az úgynevezett „könnyedebb klasszikus” muzsikát, André Rieu, Havasi Balázs munkásságát, vagy épp a sokak által csak korunk „komolyzenéjének” tartott filmzenét.

Sok olyan rádió is van világszerte, ami a klasszikus zene könnyebben bejárható tájaira is elmerészkedik. A brit Classic FM vagy a német Klassikradio neve fémjelzi ezeket, de a magyar Klasszik Rádió 92.1 is jó példa erre. Az alapkoncepció szerint a legnagyobb zeneszerzők munkásságát közelebb hozzák a szélesebb közönségrétegekhez is úgy, hogy a vonzást a lazább művek segítsék elő. Egy ilyen vállalkozás indulása persze nemcsak támogatókat szerez, hanem jó pár ellenszavazatot is begyűjt.

Hiszen számos olyan zenedarabot játszanak ezek a rádiók, amelyek nem szerepelnek a komolyzenei kánonban.

Sok olyan zenei stílussal találkozunk náluk, amelyeket hangversenytermekben csak a legritkábban vagy sosem hallhattunk régebben. Bár ez manapság már változóban van, egyre több szimfonikus zenekar érzi szükségét, hogy akár filmzenéket is felvegyen programjába, vagy kifejezetten olyan művekből állítsa össze azt, amelyek a közönségcsalogatás eszközéül szolgálnak.

Az utóbbi időben megszámlálhatatlanul sok filmzenei koncertet volt alkalmunk hallgatni csak Budapesten.

Volt olyan, ami kifejezetten egy szerző köré csoportosult, volt, ahol tematikusan fogták össze az elhangzó műveket. Mindemellett jó pár zeneszerző is ellátogatott hazánkba, és hozták szinte a teljes életművüket. Itt volt Ennio Morricone és Hans Zimmer is, hogy csak az első vonalból valókat említsük.

Ezek a koncertek rendszerint telt házakkal mennek, jegyeket is alig kapni rájuk. Van igazság abban az álláspontban is, hogy e művek kevésbé összetettek, és a közelében sincsenek annak az érzésnek, mint amikor az ember úgymond „igazi klasszikus” zenét hallgat. Nem érezni azt a mélységet, azt az összetettséget, és épp ezért a katarzisunk sem lehet az igazi a végén. De ezzel nincs is semmi baj, és

nem is kellene úgy állnunk hozzá ezekhez a zenékhez, mintha épp Beethoven Ötödikjét hallgatnánk,

mert soha nem fog a sors dörömbölni az ajtónkon. Na jó, elismerem, hogy legalább néha azért megkísérli…

Nem szükséges André Rieu-t úgy, azzal az intenzitással és elmélyedéssel hallgatni, mint egy Mozart-szimfóniát, mert más a célja. Nem gondolom, hogy, aki a Csillagok háborúja filmzenéjét hallgatja, ugyanazt akarja átélni, mint amikor a C-dúr (Linzi-) szimfóniára vágyik.

A klasszikus zene más befogadást kíván, mint a könnyedebb játszótársak, több idő, másféle koncentráció, teljes elmélyülés. A zene minősége a mérce arra, mennyire is sikerült átvenni a hatalmat felettünk. Leginkább csendben, zavaró körülményektől mentesen érdemes megkísérelni ezt a fajta elmélyedést, nem árt, ha teljesen ellazulunk, akár kényelmesen elterülve kedvenc kanapénkon. (Elismerem, koncertteremben ez kissé bajos lenne…). Jó, ha van elegendő időnk az egész műre, akár többször is, hogy elénk táruljanak a rejtett vagy kevésbé rejtett összefüggések és eljussunk valahova.

Kicsit túl sokat is várunk egyébként ettől. Mintha absztrakt formában a világról, a teljességről akarnánk tájékozódni. De ez igaz is, egy nagy klasszikus zenei mű közel van a világmindenséghez.

Ami pedig a könnyű klasszikusokkal történő összehasonlítást illeti, egyetlen közös halmaz van: a zenei hangzás. Ugyanazt a soundot kapjuk, mint az „igazi klasszikusok” esetében. És ez gyökeresen eltér a poptól, a rocktól és persze a jazztől is, egyszerűen más gombokat nyomogat ez a fajta zene.

De itt van az igazi érdem is elásva. Nevezetesen, a fülünk kezd szépen lassan hozzászokni, ismerős lesz, megmaradnak a dallamok, az, hogy lehet így is zenélni. Mintha ez jobban elringatna, szabadabbá tenné a hangulatok és a gondolatok világát. „Te, hallgassunk ilyesmit a Rammstein és Lady Gaga között legközelebb is.”

Elvégre jó ez a változatosság. És a Kék Duna után jobban odateszi magát a Du hast, és jobban ki vagyunk éhezve egy kis hip-hopra is. Akár.

Innentől kezdve pedig bármilyen irányba elindulhatnak a folyamatok. Ideális esetben a kíváncsiság felkeltése megtörtént. Van, aki soha nem akar újra Habanerát hallgatni, van, aki megelégszik ennyivel is. És az se rossz éppen eredménynek.

Viszont biztosan akadnak szép számmal olyanok, akik utánanéznek annak, hogy ki is volt Bizet, esetleg magának a kornak, és netán a Carmenen kívül más operára is kíváncsiak lesznek. Ha Wagnerig nem is jutnak el, de Gounod-ig talán. Ha valaki elkezd nyomozni John Williams munkái után,  jó eséllyel belebotlik Holstba és A bolygókba. És így tovább, lehet ez egy optimális véggel is kecsegtető folyamat.

Tekintsük tehát ezeket az egyszerű klasszikus műveket egyfajta hídnak, ami összeköt két teljesen különböző zenei világot, két ízlést, esetleg két életstílust is. Egy hídon sem kötelező átmenni, de akkor sosem tudjuk meg, mi vár a másik parton.

És az átjutáshoz még találós kérdésekre sem kell felelnünk, nem is beszélve a tüzelőcipelésről. Biztosan megéri megpróbálni.