Madzsar Alice, a szépség és egészség apostola

Madzsar Alice - forrás: fszek.hu

Madzsar Józsefné Jászi Alice Nagykárolyban született 1877. május 25-én, és 1935. augusztus 24-én hunyt el Budapesten. Egyik közeli munkatársa, Palasovszky Ödön „a szépség és egészség apostolának” nevezte. A magyar gyógy-, ortopéd- és  terhességi torna úttörője, a munkahelyi torna első népszerűsítője, a játékos gyermektorna megteremtője volt, emellett a művészi mozgás területén is bátran kísérletezett.

Apja orvos volt, Viktor bátyja jogász, Oszkár pedig politikus lett. Egy hittanórára jártak Adyval, barátságuk egy életre szólt, de amikor Lédával szakított, Alice is megszakította Adyval egy rövid időre a kapcsolatot. 1901-ben ment férjhez Madzsar Józsefhez, a szintén Nagykárolyból származó fogorvosból lett kommunista politikussal. Egy évvel később megszületett Lili lánya. Veszélyeztetett terhes volt, ezért férje javaslatára tornagyakorlatokat végzett. Ezt követően tudatosan ismerkedett meg egy francia zenész, tanár François Delsarte alkalmazott esztétikájával, amely az emberi test kifejezőeszközeit, a hangot, légzést, mozgást vizsgálta, illetve Bess Marguerite Mensendieck holland-amerikai orvos rendszerével, amely a női test önmegismerésére, képzésére irányult. 1911-ben Berlinbe utazott egy tanulmányútra, majd Norvégiában megszerezte a Mensedieck-diplomát.

1912. május 1-jén megnyitotta Funkcionális Torna Tanítóképző Intézetét (a húszas évek végétől Madzsar Alice Intézetnek nevezték) Ménesi úti lakásukban, ahol a korabeli művészek, tudósok, újságírók és más értelmiségiek sűrűn megfordultak.

Nem nevelhetjük külön a testet és a lelket

— vallotta, abban is hitt, hogy a női és a férfi testtel másképp kell foglalkozni, illetve az egyéni sajátosságoknak megfelelő foglalkozásra fektette a hangsúlyt. 1922-től tanárképzéssel is foglalkozott az iskola. Ma úgy fogalmaznánk, hogy az intézet növendékeit test- és öntudatosságra nevelte, a mozgásban pedig a légzésnek jut kiemelt szerep. A növendékek között voltak arisztokraták, értelmiségiek, tisztviselők, munkások is. Madzsar Alice – ahogyan Borgos Anna egy tanulmányában összefoglalta – a korban adott lehetőségek és határok között maximálisan érzékeny volt a nemek viszonyának változására, a munkavállaló nő újfajta szükségleteire, célja egyfelől test, lélek és szellem szabadsága, másfelől az egészség és szépség megőrzésének „kötelessége”, az anyaságra való felkészülés és az erre irányuló testi nevelés volt. Az iskola működését az 1930-as években akadályozzák, 1939-ben pedig végleg betiltják.

1926-ban megírta A női testkultúra új útjai című könyvét, ami rendkívül népszerűnek bizonyult. Új, 1929-es kiadása mozdulatművészeti fejezetekkel bővült. Madzsar Alice ugyanis a magyar tánctörténetben is fontos szerepet játszik: az iskola növendékeivel, illetve más, jórészt munkás hátterű résztvevőkkel több nyilvános mozdulatművészeti előadást is készített.

Törekvéseim értelmében a mozdulatművészet teljesen önálló új művészet. Nem interpretáljuk a zenét, a mozdulat semmilyen más művészetnek alárendelve nincsen, hanem magából a mozdulatanyagból alkotunk

– foglalta össze elveit. 1925-től több kísérleti színpaddal dolgozott együtt (Zöld Szamár Színpad, Új Föld Színpad, Rendkívüli Színpad, Prizma Táncszínpad, „A Műhely”, Cikk-cakk estek). Palasovszky Ödönnel mindvégig munkatársakként dolgoztak, Madzsar Alice halála után Róna Magdával, Gottschlig Izával vitte tovább az iskolát.

Palasovszky így emlékezett vissza: „Új ritmusokat, új, kötetlen formákat keresett és a kifejező mozgásoknak egész új birodalmát keltette életre. Merész ívelésű mozgásdrámáival nemcsak gyönyörködtetni, hanem láttatni is akart. Művészetével is küzdött az elnyomás ellen, egy jobb, tisztább világért. Forradalmi szellemű fiatalokat akart nevelni a jövő számára. Egészséges, szép testű és — forradalmi szellemű nemzedéket. (…)

Madzsar Alice és csoportjának vezető tagjai: Róna Magda és Kövesházi Ágnes új stílust teremtettek, megvalósították a kifejező táncot, olyan időben, mikor a tánc nálunk puszta látványossággá süllyedt.

Szintén Palasovszkytól tudjuk, milyen új, a magyar színpadokon addig ismeretlen műfajokkal kísérleteztek: a montázs elvére épülő szimultán játék, parlandókórus, mozgáskórus, konferanszrevü, vitázó-dialóg-konferansz, szocialista kabaré; továbbá számos szcenikai újítással vetített díszletek, mechanikus álarcok, árnyjáték, bábok alkalmazásával éltek.

A Kassák Múzeum 2012-es, Elmozdulás. Munkáskultúra és életmódreform a Madzsar-iskolában című kiálltása itt érhető el

Madzsar Alice legjelentősebb koreográfiája a Bilincsek című, hét részből álló mozgásdráma volt, amelyhez Kozma József írt zenét. 1930-31-ben adták elő a Belvárosi Színházban és a Fővárosi Operettszínházban. Ennek leírásában is Palasovszkyra hagyatkozunk: „Eszmemenete a következő: maga által emelt gátak között, bálványok bűvkörében, konvenciók foglyaként küzd, morzsolódik az ember. Egymásért és egymás ellen küzd a szerelem béklyóiban. Vigasztalan robot a sorsa. De az ember széttöri bilincseit. A befejező rész azt a gondolatot példázza, hogy el kell jönnie az időnek, mikor a bilincsek önként vállalt kötelékek lesznek, amikor emberi kapcsokká válnak. A főbb szerepeket Róna Magdával, Kövesházi Ágnessel, Csányi Lászlóval négyen játszottuk.

Nagy költemény volt A szabadság tánckölteménye. Lelkesítő az akkori ellenállásban. Az előadás egyik sajátossága volt, hogy a sokfejű bálványt, a kérlelhetetlen iramú gépet, a vak és süket falakat mind emberi alakok testesítették meg. Díszlet nem volt, csak fekete függöny. Mindent az emberi test fejezett ki. (Ezt az újítást nevezték aztán „emberkulisszának”.)

Madzsar Lili tornamutatvány közben, az 1920-as évek elején – forrás: artmagazin.hu (digitális példánya az MTA BTK Művészettörténeti Intézetben található)

A Bilincsek új fejezetét nyitotta meg a mozdulatművészetnek. A sajtó egyöntetűen nagy elismeréssel írt róla. Főleg a baloldali orgánumok magasztalták költői alapeszméjét és újszerű művészi eszközeit, melyek a balett kötöttségein bátran túlléptek.

A Bilincsek és a további mozgásdrámák a pantomim új fogalmazásai voltak. Azt lehet mondani, hogy a „gerjesztés” volt a sajátjuk. Feladatuk nemcsak a gyönyörködtetés. Nem is csak tanítani akarták a nézőt. Mélyre ástak. Mélyről felszakadó érzelmeket, emlékeket, gondolatokat forrósítottak át, melyek forróságukat, töltésüket továbbadták, besugározták az egész embert.”

(Borgos Anna: Madzsarné Jászi Alice a női testkultúra új útjain – Holmi, 2013/5; Palasovszky Ödön: A Ménesi úttól a Mártírok útjáig – Budapest, 1979/11)