Mikor és hogyan ismerték fel a zenetanulás fontosságát a középkori Magyarországon?

A szerző a nagyváradi vár kapujában - fotó: Thurzó Zoltán

Bármilyen megközelítéséből tekintsünk is történelmünk szövetére, Nagyvárad mindig fontos helyet foglal el benne. Az elmúlt hetekben megtudhattuk, hogy a bihari dioecesis ugyan egyike volt az I. István magyar király által alapított tíz katolikus püspökségnek, de vidékeinken az egyházi viszonyok, valamint az ismétlődő pogány felkelések (1046, 1061) következtében csak I. László uralma idején szilárdulhattak meg többek közt az egyházakra vonatkozó, és a zenei életet megalapozó törvénykezések, rendeletek, és cikkelyek.

István király halála után ebből fakadóan bontakoztak ki az invesztitúraharcok is, amelyek lényegében a pápa és a világi uralkodók küzdelmét jelentették a teljes hatalom gyakorlásáért, és ezen belül a püspökök kinevezésének teljes körű jogáért is. Harminckilenc évig ez a két tábor harcolt egymással, amelynek végét I. László uralmának kezdete vetett véget.

Ámbár a pápa egyes törvénykezésével nem értett egyet, de mégis az ő pártjára állt, és ezzel minden eldőlt. István király kezdeti fontos egyházszervező munkája nyomán, említett utóda is szerepet vállalt az egyházmegyék további kialakításában. Többek közt államalapító elődjétől főpapállítási jogokat is örökölt. Emiatt az alapítási örökségével pedig több esetben magával VII. Gergely pápával is összetűzésbe keveredett.

Ide kapcsolódik:
A Mainzi ordo és a közösen fenntartott templomok

VII. Gergely pápa 1079. március 21-i levelében Lászlót a magyarok királyának nevezi. Ez a cím ebben az időben a pápától csak akkor járt, ha a címzett már megkoronázott uralkodó volt. Négy évvel később a pápa általános, és azonnali érvénnyel elrendelte, hogy szentek gyanánt kell tisztelni azokat (valamint „testeiket fölemelni”) akik annak idején a Magyar királyság egységének érdekében „a keresztény hit magvait” elhintették. László királyunk a pápai rendeletet gyorsan érvényesítve kezdeményezte a magyar nemzet, és az egyház szolgálatát szem előtt tartva a következő lépéseit: 1083-ban saját nemzetéből (nem idegen nemzettől, ami akkortájt eléggé ritka volt) adott szentek révén példaképeket a magyar népnek. Júliusban folytatta, és szentté avattatta Zoerárd-András és Benedek zoborhegyi remetéket, majd Gellért püspököt, augusztus 20-án István királyt, és november 5-én pedig ennek fiát, Imre herceget.  Ezzel többszörösen is jót tett a Magyar Királyságnak, mert kanonizálási lépéseivel erősíteni tudta külpolitikai elgondolását is, miszerint országa önálló szentjei révén méltó hely illeti meg a keresztény államok közösségében. Mindezeket a szenteket meg is kellett énekelni az egyházi szertartásokon is, amelyekre hamarosan vissza is térünk.

A támogatások és kiváltságok, amelyeket az egyház folyamatosan kapott az uralkodóktól, azokkal párhuzamosan önállóan is egyre nagyobb befolyást gyakorolhatott, és akart is gyakorolni a nép körében. Ugyanúgy kell ezt elképzeljük, mint manapság: a papok idővel több területen is élni kívántak tekintélyükkel és erejükkel. A hitélet gyakorlatának hatékonysága okán egy idő elteltével természetesen egyre nagyobb politikai súllyal is bírt az egyház. (Annyira gyorsan jutottak kiváltságokhoz, hogy amikor például 1192-ben László királyt szentté avatták, már akkor az ország teljes földterületének mintegy 10%-a volt különféle egyházi intézmények tulajdonában.)

Ide kapcsolódik:
Mit tett Szent László az egyházzenéért?

Szóval az önálló egyházszervezet kialakulásával egy folyamatosan megszilárduló intézményrendszer jöhetett létre, amely egyre komolyabb, és befolyásosabb tényezővé vált. Igazából ennek a faktornak is köszönhetjük a zenei nevelés fontosságának felismerését, ismeretek oktatását, nevelését és szervesen történő használatát is. A korabeli egyházi vezetők idővel rájöttek arra is, hogy nem csupán az uralkodókkal közösen tudnak részt venni az államigazgatásban, hanem önállóan is lehetnek megkerülhetetlenül fontos szereplői a kor alakulásának. A középkori hétköznapi emberek életére is több esetben gyorsabban tudnak hatást gyakorolni, mint az állami intézkedések.

Az emberek lelkét a vallás révén tudták ellenőrizni, és ezzel párhuzamosan életét és potenciálját is lehetséges volt részben birtokolniuk.

Az erkölcsi, és keresztény vallás megélését teljes mértékben az egyházi szertartások, és ünnepek biztosították, amelyeknek szerves részét képezték minden esetben a zenei szolgálatok is. Valamelyest a zenei kultúra ismerete és oktatása is decentralizálódik a főpapi udvarokba, és ez a jelenség gyorsan országossá válik, ugyanez történik Váradon is.