„A kilencvenes években viszonylag kevesen gyűjtötték a kilencvenes évek művészetét” – mondja Schneller János, aki Muladi Brigittával együtt jegyzi a szóban forgó évtized művészetét magángyűjtemények darabjai alapján bemutató Publikus magánügyek című, a szentendrei MűvészetMalomban látható tárlatot. A kurátorral hamburgerről, kóláról, különböző cipő- és ruhamárkákról, iróniáról, játékosságról, sokszínűségről és szabadságról, valamint a hiányokról és a kellő távolságról is beszélgettünk.
– Visszanézve a mából, a kilencvenes évek világa különös zárványnak tűnik. A szabadság enyhe mámorára mintha egyszerre rátelepedett volna a „még sincs semmi” melankóliája. Te milyen emlékeket őrzöl erről az évtizedről?
– A kilencvenes évek a tinédzserkorommal esett egybe, vagyis minden szempontból meghatározó időszak számomra, markáns emlékeket őrzök róla. Úgy volt, ahogy mondod: az optimizmust, a reményt szinte tapintani lehetett, és arra is élénken emlékszem, hogy a tizenévesektől a legidősebbekig, mindenki politizált. 1990-ben tíz éves voltam, úgyhogy egy kiskamasz tudatosságával néztem végig a rendszerváltás éveit. Kint voltunk korábban a falurombolás elleni tüntetésen és a Bős-Nagymaros elleni megmozdulásokon is, Nagy Imre újratemetésére viszont nem vittek el a szüleim, amit azóta is sajnálok. Az orosz csapatok kivonulását megünneplő Budapesti Búcsún viszont ott lehettem, jól emlékszem a tabáni Zappa-koncertre.
Ennek is a politikai változások adták az apropóját, akkoriban valahogy tényleg a közéleti változásokról szóltak a mindennapok.
A helyzetre rezonáltak a művészek is, akik bátran és ötletesen használták a köztereket. Bárki, aki a Duna partján sétált, láthatta, hogy Szentjóby Tamás hatalmas lepellel takarta le a Szabadság-szobrot, a hetes busszal közlekedők nap, nap után olvashatták Lakner Antalnak az Erzsébet híd pilléreire írt hatalmas betűit: „IDEÁT – ODAÁT”, a négyes busz oldalán pedig Gerber Pál szövege járta a várost: „EL VAN RONTVA A NAPOM, HA NEM GYŐZÖK LE HÁROM GONOSZT.” Persze ezeket, tizenévesen még nem a kortárs művészet kontextusában értelmeztem, de annyira figyelemfelkeltő, erős és jó helyre installált alkotásokról van szó, hogy nem lehetett velük nem találkozni.
– Azt mondod, tapintani lehetett az optimizmust. Ez abból fakadt, hogy úgy gondoltátok, a vágy addigi titokzatos tárgya, a Nyugat érkezett meg, immár teljes pompájában Magyarországra?
– Pontosan. A McDonald’s például számunkra generációs kulthelynek számított. A gyorsétterem, amit azelőtt csak filmeken láttunk, egyszerre itt volt, tőlünk pár sarokra. És persze a hamburger, a kóla, illetve a különböző cipő- és ruhamárkák mellett a fogyasztás kultúráját dicsőítő eszmék is megjelentek. Bármi belefért.
A sokszínűség mellett ezért a szabadság az a kulcsszó szerintem, amivel a kilencvenes évek leírható. És bár az évtized első felében sokaknak tényleg nagyon jól ment, számos lehetőség adódott, a nyugati világ utolérésével kapcsolatos illúziók azonban hamar elillantak.
Ahogy a politikumban, úgy a művészetben sem volt meg az a szilárd intézményrendszer, ami verseny- vagy akár csak működőképes tudott volna lenni. Három napig tartott a csoda, aztán hamarosan rácsodálkoztunk, hogy a piacgazdaság modelljének akadnak hátulütői is. Ezt a gyors és kegyetlen folyamatot hamar felismerték a képzőművészek, és reflektáltak is a mindent letaroló kapitalizmus árnyoldalaira. Pinczehelyi Sándor malacos tányérja például esszenciálisan, a pop-art nyelvén írja le a gulyáskommunizmus és a szabadverseny sajátos, nálunk megvalósuló hibridjét. Pinczehelyi iróniája és játékossága ugyanolyan meghatározó a korban, ahogy a sokszínűség és a szabadság.
– A populáris kultúrára jellemző az a mintázat, hogy két évtizedenként érkezik egyfajta visszafordulás a húsz évvel korábban keletkezett kulturális javak irányába, és megindul azok újraértelmezése is. A kilencvenes évek-revival viszont láthatóan késik, emiatt is kifejezetten bátor döntés a részetekről, hogy a Publikus magánügyek című kiállításon a rendszerváltozást követő évtized képzőművészetére fókuszáltok. Persze a harmincadik évforduló eleve jó apropót szolgáltat, de volt-e ezen kívül még valami, ami miatt úgy éreztétek, most jött el az idő?
– A harminc év a jubileumon túl amiatt is lényeges, hogy ez idő alatt felnőtt egy nemzedék. Akik a kilencvenes években születettek, ma már karriert építenek, családot alapítanak. A rendszerváltás kellő távolságba került már tőlünk ahhoz, hogy történelmi távlatból nézhessünk rá vissza. Ez persze koránt sem jelenti azt, hogy máris lezárult volna a korszak művészettörténeti szempontú feldolgozása, kétségtelen viszont, hogy egyre több a kilencvenes évek művészeti, politikai, gazdasági tendenciáit vizsgáló tanulmány, elemzés és doktori disszertáció, vagyis egyre élénkebb az évtizedet övező tudományos diskurzus.
És van itt valami más is. A műkereskedelem szabadpiaci alapra helyezése ugyanis több szempontból is paradigmaváltást hozott. Azzal, hogy kizárólag magángyűjteményekből válogattunk, arra szerettünk volna rámutatni, hogy ez talán az első korszak a hazai művészettörténetben, amely a privát kollekciók darabjai nélkül csak töredékesen tárható fel.
Ekkor indultak a banki és a nagyvállalati gyűjtések, és ekkor nyitottak az első kortárs galériák is. Olyan arányban és mennyiségben kerültek magángyűjteményekbe a korszak meghatározó alkotásai, hogy ezek mellőzésével aligha lennének pontosan rekonstruálhatók a kilencvenes évek hazai képzőművészetének trendjei.
– Az évtized intézményi vásárlásai mennyire tekinthetők egyébként bátornak, progresszívnek?
– Nem volt belőlük túl sok. Amennyire a magángyűjtők vásárlókedve növekedett, az állami vásárlások száma olyan mértékben csappant meg a kilencvenes évek folyamán.
A Publikus magánügyek megrendezésével a rendszerváltást követő évtized képzőművészetéről kialakuló kép formálódását is célunk volt előremozdítani.
Abban is bízunk, hogy a közel kétszáz alkotót felvonultató seregszemle más intézményeket is ösztönöz. Remek lenne, ha hasonló kiállításokkal járulnának hozzá a diskurzus beindításához. Az látszik már – többek között a Publikus magánügyeknek köszönhetően is –, hogy milyen újdonságokat hozott ez az évtized, azt azonban, hogy mi lesz igazán értékálló és maradandó a kilencvenes években keletkezett művek közül, még nem tudjuk pontosan.
– A tisztábban látás szempontjából is hasznos lehetett, hogy Muladi Brigittával ketten jegyzitek kurátorként a Publikus magánügyeket.
– Brigi, művészettörténész hallgatóként nálam sokkal tudatosabban élte át a szóban forgó időszakot, vagyis eleve más a nézőpontunk. Neki sok akkori kiállításról személyes emlékei vannak, én viszont másodkézből, dokumentumokon és tanulmányokon keresztül tekintettem vissza az akkori tárlatokra.
– Egymás kontrollcsoportjaként működtetek?
– Tulajdonképpen igen. A kiállítás előkészítése során alaposan átnéztük a másik választásait és elég sokat vitáztunk is. Azt hiszem, a végeredmény szempontjából ezek gyümölcsözőnek bizonyultak. Brigi tapasztaltabb kurátor nálam, úgyhogy sokat tanultam tőle a közös munka során. Számos ötletemre vevő volt ő is, ezért azt hiszem, kölcsönösen inspiráltuk egymást.
– A tárlat harminc magyarországi magángyűjteménybe nyújt betekintést, és ha jól gondolom, a rendszerváltozással alaposan megváltozott a műgyűjtés is. Milyen gyűjtői attitűdökkel, ambíciókkal és motivációkkal ismerkedtetek meg a tárlat előkészítése során?
– Találkoztunk szenvedélyes gyűjtőkkel, akik megvesznek lehetőség szerint mindent, ami megtetszik nekik, mások tematikusan bővítik a kollekciójukat, egy harmadik csoport vásárlásait pedig a befektetési célok is befolyásolják. Fontosnak gondolom elmondani, hogy a kilencvenes években viszonylag kevesen gyűjtötték a kilencvenes évek művészetét. Akadtak ugyan, akik mecénásként vásárolták az akkor induló alkotók munkáit, de jellemzőbb, hogy a kollekcióikat a rendszerváltás után megalapozó gyűjtők az addigra már elismertebb életművek felé fordulnak.
Nádler István, Bak Imre, Maurer Dóra, El Kazovszkij vagy Fajó János munkáit például nagy számban vásárolták 1990-t követően, noha ők nem tekinthetők az évtizedre jellemző, vagy a korszak szempontjából radikálisan újat hozó alkotóknak, hiszen már a rendszerváltás előtt hírnevet szereztek.
És éppen a kánonban elfoglalt, egyre biztosabb helyüknek köszönhetően a frissen nyíló galériák is előszeretettel kereskedtek a műveikkel. A kilencvenes évek karakteres munkái inkább a kétezres és a kétezer-tízes évtizedben kerültek a magángyűjteményekbe.
– Az utóbbi években egyre ismertebbek a nemzetközi piacon a hetvenes és a nyolcvanas évek hazai képzőművészei, az Iparterv generáció és a neoavantgárdok. Érkezhet-e szerinted a következő boom a rendszerváltozás után indultak köréből vagy a vasfüggöny leomlása óta a globális piacon már kevésbé számítanak egzotikusnak a magyar alkotók?
– Jó kérdés. Az kétségtelen, hogy a kilencvenes évek első felében a hazai képzőművészet – az egykori keleti blokk többi országához hasonlóan – megkapta a Nyugat figyelmét, ezért azt hiszem, tudatosabb kultúrpolitikai fellépéssel évtizedekre megalapozhattuk volna a jelenlétünket a globális art world-ben. Ezt a lehetőséget azonban – részben éppen az imént taglalt gazdasági, politikai és kulturális felfordulás közepette, valamint a régi intézményrendszer összeomlása, és egy új hiánya miatt – elszalasztottuk. Annak viszont érdemes lenne alaposabban utánajárni, hogy a kilencvenes évek globális tendenciái milyen mértékben hatottak a művészeinkre, illetve, hogy ezek milyen, a régióra vagy az országra jellemző karakterjegyekkel egészültek ki nálunk.
– Ezek mentén akár folytatható is lenne a Publikus magánügyek.
– Már a megnyitón eszembe jutott, hogy lehetne folytatni a feltárást, és elkészíteni a Publikus magánügyek 2.-t. A terjedelmi korlátok és a befogadhatóság miatt ugyanis sok ezúttal a kimaradó. Persze, ez egyelőre még csak egy álom. Körvonalazódik viszont egy együttműködés, amelynek keretében cseh, szlovák és lengyel múzeumokban mutatnánk be ennek a tárlatnak legalább egy szűkített keresztmetszetét. És persze az is érdekes és hasznos lenne, ha a régió többi országában is készülnének a mienkhez hasonló válogatások.
A Publikus magánügyek – a 90-es évek művészete magyarországi magángyűjteményekben című tárlat 2019. május 12-ig tekinthető meg Szentendrén, a MűvészetMalomban.
A kiállítás kísérőrendezvényeként május 8-án egy felolvasással és vetítéssel egybekötött beszélgetést rendeznek a szentendrei Hé, Dodóban.
