Szakács Györgyi: „Mintha közösen fejtenénk meg egy rejtvényt”

Kritikusdíj 40 - Szakács Györgyi, Gabnai Katalin

A Kritikusdíj 40 sorozat áprilisi alkalmával a díj rekorderével, a 14 alkalommal elismert Szakács Györgyi jelmeztervezővel, valamint egy, az anyagokra, mintákra érzékeny és kíváncsi kritikussal, Gabnai Katalinnal beszélgetett Kovács Bálint.

Gabnai Katalin úgy fogalmazott, a színpadon minden beszél, az anyagoknak, a mintáknak, a szabásvonalaknak is jelentése van; a jelmez takar vagy mutat, a színészt védi vagy kiszolgáltatja. Szakács Györgyi ezzel egyetértett, és fontosnak tartotta, hogy a tervező empatikus legyen, ugyanakkor van, amikor tehetetlen, mert a rendező követeli az előnytelen vonalakat. A jelmeztervezés összetett munka, küzdelemmel és felelősséggel járó alkalmazott műfaj, amelynek lényege az előadás – szögezte le Szakács Györgyi, aki az anyagokkal, a ruhákkal még kislányként ismerkedett meg Váci utcai divatszalonokban, ahol édesanyja dolgozott. A divattervezés azonban nem izgatta, sokkal jobban érdekelte az irodalom, a képzőművészet és az ember. A színházban, később a filmben pedig mindezt megtalálta.

A jelmez tervezésekor mindig meg kell fogalmazni, ki az a figura, aki színre lép, milyen ember, figyelembe kell venni a belső életét, de természetesen a külső hatásokat, a rendezői koncepciót és a színész testalkatát, habitusát, gondolatait is, így a végső látvány, amivel a néző szembesül, egyértelműen közös munka eredményeként jön létre, szögezte le. Optimális esetben ismeri a színészt, akire tervez – bár külföldi művészek esetében sokszor csak fotó áll rendelkezésre –, és a tervező a beszélgetések alatt ráérez, mit szeretne a színész, és ha elég ügyes és empatikus, elérheti, hogy a színész azt szeresse, amit ő is szeretne. Színházkulturális különbségek azonban e téren is vannak: a német színészek feltétel nélkül elfogadnak mindent, alázattal „adják a testüket”. Ami van, akinek ideális állapot, Szakács Györgyi számára azonban ilyenkor hiányzik az itthon megszokott közös gondolkodás.

Gabnai Katalin, Szakács Györgyi – forrás: Színházi Kritikusok Céhe

Ruhára sosem szokott megharagudni, csak magára: „Van, ami nem akar megszületni, de azt általában tudom, miért nem akar.” Munkát menet közben sosem adott vissza, egy olyan produkció volt, a Székely Gábor rendezte Álszentek összeesküvése, ami abbamaradt, mert az az Új Színház közben megszűnt.

Gabnai Katalin szerint ahhoz, hogy egy jelmeztervezőt észrevegyünk, kétoldalú tehetség szükséges: a kritikusi érzékenység mellett az is fontos, hogy legyen mit észrevenni. Szakács Györgyi ezzel egyetértett, és hozzátette, a filmeknél is ritka az, ami a Napszállta esetében történt, hogy a jelmeztervezőt megemlítsék. Neki sok, kritikusok által is jól fogadott, érzékelt és értékelt jelmeze volt a színházban is, „el voltam kényeztetve” – jegyezte meg. A jelmeztervező azokat a rendezőket szereti, akikkel úgy dolgozhat, mintha közösen fejtenének meg egy rejtvényt, amikor az előadás létrehozása valódi alkotófolyamat eredménye. „Major és Székely Gábor hozott a világra”, majd említette a pályáján fontos mérföldköveket, azokat a kaposvári és Katona József Színház-beli előadásokat, amelyek az akkori kőszínházi rendszert felülírták.

A beszélgetésben a színháztörténet egy különleges, kevesek által ismert fejezete is megelevenedett: szó esett a Nemzeti Színház egykori varrodájáról, a mindentudó főszabászról, Major Gyuláról, a Csokonai utcai jelmeztárról és annak őréről, Budavári úrról, mára elfeledett vidéki színészekről, a monarchia emlékét ruhákban és színháztervezésben is őrző Miskolci Nemzeti Színházról, vagy Kecskemétről, ahol egykor szintén csodák történtek. Ki gondolná, hogy mindez gyakorlati jelentőséggel is bír, hiszen egy jó varroda szakemberei, akikkel félszavakból is értik egymást, engedik álmodni a tervezőt, a padlásra tett jelmeztárban pedig egész másképp szellőznek a ruhák, mint a pincében vagy egy fűtetlen, nagy belmagasságú térben. Kiderült, a jelmeztervező – akinek olyan példaképei, vagy Gabnai Katalin jelzőjét kölcsönvéve: „szívközeli”, „házi szentnek” tekintett elődei vannak, mint Tüdős Klára, Nagyajtay Teréz, Márk Tivadar, Vágó Nelly, Schäffer Judit – gyűjti a nagy szabászok munkáit, a különböző anyagokat, és arra is volt példa, hogy ha lekerült egy előadás a repertoárról, a jelmezeket megvásárolta.

Úgy véli, az elmúlt 15 évben változott a jelmezdivat, alig volt darab, amit saját korába helyezve, annak az öltözékeivel állítottak színpadra, most viszont mintha változna a helyzet, és a stylistéhoz hasonló munka helyett ismét a tervezői készségek, a kosztümök kerülnének előtérbe. Például az olyan mesterművek, amiknek köszönhetően a délután egészen kivételesre sikerült: a legendás Három nővér jelmezei, amelyek az aznap lebontott Csehov-tárlatról érkeztek. A kritikusok és az érdeklődő vendégek egészen közelről csodálhatták meg, sőt kézbe is vehették Szirtes Ági tisztaselyem és Udvaros Dorottya harmadik felvonásbeli gobelinruháját, amelynek különleges szabása szecessziós sziluettet követ.

A híres zöld öv viszont az első felvonásban viselt ruháján már nem az eredeti. Ki tudja, hová tűnhetett? De ez már egy színházi kalandregény témája lehetne.