1907. január 18-án született és 1984. június 12-én hunyt el Ferencsik János karmester, kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló, Bartók-Pásztory-díjas művész, aki úgy tartotta, hogy a karmesteri művészet spirituális, nem pedig technikai jellegű, a jó kéz például szerencsés adottság csupán.
- hirdetés -
Orgonálni tanult és hegedülni, 1925-ben érettségizett, 1927-ben pedig végzett a Nemzeti Zenedében, ahol Lajtha László professzortól tanult zeneszerzést, Fleischer Antal karmestertől hangszerelést és partitúraolvasást, és még abban az évben az Operaház fizetés nélküli korrepetitora lett. 1930-tól maga is a Zenede tanára volt. Ugyanebben az évben vezényelt először nyilvánosan, a Seherezádé című balett előadásán, de már ekkor Bayreuthban volt korrepetitor, ahol Toscanini minden próbáján benn ült.
1932-től lépett fel a Székesfővárosi Zenekarral, az együttessel, illetve utódjával, az Állami Hangversenyzenekarral, összesen mintegy hétszáz alkalommal. 1936-ban Bayreuthban a Szent Erzsébet legendáját dirigálta az Operaház zenekarának élén, Liszt halálának 50. évfordulóján. 1938-tól már sokat vezényelt Bécsben is. 1940-ben Bartók Béla és Pásztory Ditta búcsúhangversenyét ő vezényelte a Zeneakadémián.
1942-ben a milánói Scalában, három évvel a budapesti előadás előtt dirigálta A csodálatos mandarint. A nyilas-korszak alatt nem koncertezett, de a 1945. március 10-11-én az Erzsébetvárosi Körben, március 17-18-án pedig a bombáktól sérült Zeneakadémián állt a Székesfővárosi Zenekar élén a pódiumon, mindegyik hangversenyen műsorra tűzve Bartók-művet. Ebben az évben lett a Rádiózenekar vezetője.
1950-ben megszakadt minden összeköttetése a Nyugattal, útlevelet csak 1957-ben kapott. Attól kezdve Afrika kivételével a világ minden táján járt. 1957 és 1973, illetve 1978 és 1984 között az Operaház fő-zeneigazgatója is volt.
Ferencsik zenei érdeklődése igen széles volt. Bár alkatához a bécsi klasszikusok álltak a legközelebb, valamint természetesen Bartók Béla és Kodály Zoltán, a kortárs zenét is ihletetten tolmácsolta, közel harminc magyar zeneszerző művét mutatta, de nevéhez fűződik a Kátya Kabanova, a Wozzeck és a Peter Grimes magyarországi premierje is.
„Nagy karmester, nagyszerű zenész, lenyűgöző művész volt — tudtuk életében is, de együtt éltünk Vele, megszoktuk, hogy köztünk van, nem mértük történelmi méretekkel. Igazi nagyságát csak most kezdjük felfogni, hogy hiányával kell számolnunk. Egy egész korszak magyar zenéjét jelöli az Ő kezéből kihullott pálca — távozása láttán riadtan forgatjuk magunkban a kérdést — szól-e majd valaha is még egyszer olyan lelket simogatóan ez a zene, mint az Ő keze alatt. Együtt éltünk nagyságával. Tudtuk-é, miben rejlik e nagyság titka? Aligha.
Hiszen olyan egyszerű ember volt. Közülünk való.
Az igazi nagyságot viselője nem láthatóan hordja. Eloszlik zsigereiben, agyában, magatartásaiban és elveiben, élete lobogásában, mindennapjai izzásában, megszállott munkaszeretetében. Úgy halt meg, hogy notesze csordultig volt zenei tervekkel” – fogalmazott Mihály András Ferencsik János temetésén.
„Zenében nem kell félni a kísérletektől. Nem járnak olyan kockázattal, mint például az építészetben, ahol a szecesszió kísérletei hosszú időre rányomták bélyegüket egész világvárosok képére. A baj csak ott kezdődik, ha egy egész korszak kimerül az eszközkeresésben. Ilyenkor a humánumnak egy jelentős része kimarad a kor hangjából, művészi élményvilágából” — vallotta.
Egy interjúban Ferencsik így nyilatkozott: „A zeneművészet éppúgy, mint a többi művészet (és elsősorban az irodalom) szervesen összefügg korunkkal.
A mi korunk gyökereset fordult apáink korához képest. Annak a nemzedéknek, amely most felnő, az új idők új útján kell járnia, és ez az út még tele van kérdésekkel, nehézségekkel — gazdasági és szellemi nehézségekkel.
Vajon hogyan találja meg az író, a költő, a zeneszerző, a festő, a szobrász és nem utolsó sorban az építész: merre is menjen? Fönntartva magamnak a tévedés jogát, azt mondanám, hogy addig, amíg ez a vajúdó kor meg nem találta igazi útját, igazi arcát, addig ennek a kornak a művészei is keresésre, kísérletezésre »kárhoztatnak«.”
Úgy tartják, rossz hangversenyt sosem adott, a féltékenység és a versengés sosem jellemezte. Magát, ma azt mondanánk, sosem menedzselte igazán, találkozásai a zenekarokkal és a közönséggel viszont szinte kivétel nélkül jól sikerültek.
