Eljött a Bartók Plusz Operafesztivál utolsó napja, a tizedik. Szép kerek szám, ideális egy kis összegzésre. Szerencsémre itt lehettem végig, sok mindent láttam és tapasztaltam, és nagyon jó volt ez az egész opera- és zeneünnep.
Az eseménysorozatot a „Három tenor”- operagála zárta, jó ízléssel választották ki a műveket, az pedig, hogy a zenekari közjátékokat külön erre az alkalomra írta Girolamo Deraco, különösen jó ötletnek bizonyult. A gála mindhárom részvevője (Galeano Salas, Horváth István, Mihail Mihajlov) remek teljesítményt nyújtott, a Miskolci Szimfonikus Zenekart Antal Mátyás kiválóan vezényelte.
Igazán változatos és Magyarországon egyedi programsorozaton vagyunk túl.
Különleges, hogy ennyire progresszív, hiszen, ahogy Bősze Ádám mondta, a fesztiválon játszott, már nem élő és a kortárs zeneszerzők aránya 11:7. Ez az arány arra mutat, hogy mennyire fontos a fesztivál szervezőinek a kortárs zene.
Mint ahogy az is, hogy az operaelőadások mellett különleges, de más műfajból származó produkciók is ott vannak a főprogramok között. A Sárik Péter Trió így most már nemcsak kísérő eseményekben szerepel, hanem a rendezvény egyik fénypontja lett. Ugyancsak örömteli a humoros-szórakoztató előadások jelenléte (Igudesman és Joo), és remélhetőleg a klasszikus zenei stand-up is megveti Miskolcon a lábát (Bősze Ádám).
A halhatatlan és a legkevésbé sem temetendő opera bevette az utcát és a tereket is. Nemcsak műrészleteket, vidám összefoglalókat, beavató színházi játékokat láthatott az arra járó közönség, hanem teljes operákat is (Donizetti: Rita), akár bábelőadás formájában is (Kósa: Kocsonya Mihály házassága). Majd minden nap hallhattunk kórusmuzsikát is, és a klasszikus jazz-swing is jelen volt Boogie és Micheller Myrtilll személyében. Az utcazenészek, mutatványosok, bűvészek fesztivál idején már részei Miskolc hétköznapi életének is, pedig ez nem hétköznapi, épp ellenkezőleg.
Operából láttunk romantikus, verista és kortárs műveket, teljesen és félig szcenírozott és koncertszerű előadásokat. modern és tradicionális rendezésekben. Volt vendégjáték és kifejezett fesztiválprodukció, ami nemzetközi együttműködéssel jött létre. Mindez a legkülönbözőbb helyszíneken: Miskolci Nemzeti Színház, Kamaraszínház, Nyári Színház, Kálvária-domb, Szent István tér).
A látogató a lehető legkülönbözőbb helyzetekben találkozott az operával, kizökkenve saját életéből, hangosan nevetett és tapsolt az épp elsuhanó villamos mellett.
Szép számmal voltak fiatalok, de a törzsközönség az idősebb nemzedék személyében biztosan jelen volt. Jó volt látni új kísérleteket, mint Hábetler András Bohémélet-rendezése, amelyben senki nem akart „önkifejezni”, magasművészkedni. Mintha összeállt volna pár barát, hogy létrehozzon egy közvetlen előadást, érzékeltetve Puccini humorát is.
Zombola Péter báb-ember operájának egyedi zenei világa egyszerre absztrakt és érzelmes, Eötvös Aranysárkánya pedig napjaink egyik legégetőbb kérdésével tudott egyszerre intellektuálisan és ironikusan foglalkozni.
Hamar Zsolt kettéosztott zenekara érdekes játékteret teremtett, Rost Andreát pedig jó volt Juditként is látni. A Kálvária-domb egészen kivételes helyszínnek bizonyult, nem lennék meglepve, ha mostantól rendszeres játszóhellyé válna. Az itt nemzetközi produkcióban bemutatott Parasztbecsület a fesztivál egyik legjobb produkciója volt.
De a kiemelkedő teljesítmények mellett úgy tisztességes, ha megmutatjuk a másik oldalt is. Csalódást okozott Fries pályázatnyertes operája, a Nora, és a pilseni társulat Mascagni-vendégjátéka, az Iris. A Nora úgy hatott, mint egy múzeumi relikvia, Mascagni műve pedig egyszerűen nem elég jó, pedig a pilseni társulat becsülettel tette a dolgát.
Továbbra is kérdéses az opera jövőjének útja, de örömmel mondhatom, hogy folyik a keresés. Számos elhivatott alkotót láttam az elmúlt tíz napban, aki őszintén a szívügyének tekinti ezt. Kesselyák Gergely fesztiváligazgató megígérte, jövőre új, nagyszabású, jubileumi eseménysorozattal térnek vissza, hiszen 20. évfordulóját ünnepli majd a Bartók Plusz.
A operarajongók legnagyobb örömére, mert ez az egyetlen olyan fesztivál, ahol az opera semmi esetre sem múlt, hanem intenzív jelen. És bízom benne, hogy jövő is.
