1927. június 23-án született és 1987. szeptember 23-án hunyt el Bob Fosse koreográfus, rendező, aki Fred Astaire nyomdokaiba szeretett volna lépni. Ez nem, de valami egészen más, kockáztassuk meg: nagyobb ívű karrier sikerült neki.
13 évesen már ismert előadónak számított Chicagóban, és bár a hadsereg katonákat szórakoztató osztagába sorozták be, a háború az ő pályájának indulását is késleltette. New Yorkban először színházi munkákat kapott, majd első feleségével – aki a koreográfiára buzdította a tánc mellett – állandó szereplője lett egy zenés tévéshow-nak. Az 50-es évektől számtalan Tony-díjjal ismerték el színházi munkáit, olyan musicaleket állított színpadra nem csupán koreográfusként, hanem rendezőként is, mint a Pippin, a Pajama Game, a Damn Yankees, a How to Succeed in Business Without Trying, vagy a Magyarországon ezeknél a daraboknál jóval ismertebb Sweet Charity és Chicago, amelynek egyik szövegírója is.
Ezek közül több musical filmváltozatában is közreműködött, az 1972-es Kabaréval – ebben szintén van köze a szöveghez – pedig rendezőként is Oscar-díjat kapott olyan „ellenféllel” szemben, mint Francis Ford Coppola és a Keresztapa. (Fosse 1973-ban egyedülálló módon Oscar-, Tony- és Emmy-díjat is nyert, a Kabaré mellett a Broadway-n készített Pippint, és Liza Minnelli tévéshow-ját is elismerték a szakemberek.) Az erősen önéletrajzi All That Jazz (Mindhalálig zene) – benne Roy Schneiderrel Fosse alteregójaként – Cannes-ban ért Arany Pálmát.
Örökségéből, azaz koreográfiáiból egy különleges musical készült, a Fosse Broadway-premierje 1999-ben volt. 1093 előadást játszottak belőle New Yorkban, majd bemutatták a londoni West Enden is, mindkét városban nagy szakmai és közönségsikerrel. Életéről az FX készített sorozatot Fosse/Verdon címmel, amelyben táncpartnerével, múzsájában, későbbi feleségével, Gwen Verdon való különleges és nem problémamentes kapcsolatát dolgozzák fel.
Fosse gyakran használt kellékeket – ebben Fred Astaire hatása is kimutatható –, koreográfiáiban gyakran találunk sétapálcát, széket vagy épp kalapot, bár ez utóbbi okát van, aki a kopaszodó Fosse hiúságában látja, és mivel nem szerette a saját kezét, gyakran vetetett fel kesztyűt táncosaival, színészeivel is. Az általa színre vagy filmvászonra vitt musicalekben a zene és a tánc organikusan él a történettel: egymást kiegészítik, ellenpontozzák, továbblendítik. Dramaturgiailag minden indokolt, szinte szétszálazhatatlan, és ez nem véletlen, hiszen Fosse azt tartotta, a színpadon akkor kezdenek énekelni, amikor az érzelmeket már beszéddel nem lehet, és akkor táncolnak, amikor már önmagában a dal sem elég.
