Diana Krall nyitja a Jazzlegendák sorozatot a Müpában

Diana Krall - fotó: Mary McCartney / Müpa

Tíz nap alatt háromszor forrósodik fel a levegő a Jazzlegendák sorozat koncertjein, amikor a mainstream, a funky és a gospel legnagyobbjai érkeznek hozzánk.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

Diana Krall már maga is jazzlegendának számít, pedig nem olyan régen még a nagybőgős Ray Brown (Ella Fitzgerald és Oscar Peterson társa) tanácsait követve kezdett el klubkoncerteket adni. Szinte egyik napról a másikra lett a kanadai énekesnőből világsztár.

Krall az a fajta díva, aki közönségét nemcsak elbájolja, hanem zongorázásával magával ragadja, és meg is tudja nevettetni.

Erőlködés nélküli eleganciája, szellős-tetszetős zongorázása, minden figyelmet magára vonó, intenzív színpadi jelenléte, olthatatlan zene- és dalszeretete, az intimitást a legnagyobb termekben is megőrizni képes előadása, és mindennek betetőzése:
jellegzetesen kormos altja tette az egész világon ismertté.

Húsz éve, a When I Look in Your Eyes című listavezető lemezének megjelenése óta vetélkednek érte a jazzfesztiválok. Idén többek között a bécsi és a rotterdami (North Sea) jazzfesztiválon, valamint a párizsi Olympiában lép fel. 2015-ös Wallflower című lemezének bemutatója alkalmából járt először a Müpában, most viszont, június 26-án nemcsak az időközben megjelent Turn up the Quiet lemezről, hanem Gershwin-dalokra épülő albumáról, tizennegyedik sorlemezéről is feltehetően válogatni fog.

Az örökzöldek előadásának legnagyobb szépsége számára a mainstream stílusban, mint egy interjúban elmondta, az a szabadság, amellyel ezeket újra lehet gondolni, át lehet alakítani, hozzájuk lehet tenni és el lehet venni belőlük – a pillanat inspirációjának megfelelően. Ebben is lelki-zenei rokona a tenorszaxofon egyik legnagyobb híressége, a csodálatos Joe Lovano, aki szintén lubickol a klasszikus jazz-számok előadásában.

Joe Lovano – forrás: facebook.com/joelovano

Mindketten rendkívül komolyan veszik zenei hivatásukat, közben azonban képesek huncutkodni is. Lovano lesz Krall vendége Pesten, és nincs olyan jazzrajongó, akinek erre ne dobbanna óriásit a szíve. Hát még ha azt is megtudja, hogy a koncerten második sztárvendégként Marc Ribot gitározik! A világ egyik legsokoldalúbb szólistája Tom Waits zenekarában lett ismert, és már évek óta szerepel Krall lemezein és koncertjein, főleg régi popdalok feldolgozásaiban.

Marc Ribot – forrás: facebook.com/pg/marcribot

Egy héttel később, július 3-án ugyanezen a színpadon Marcus Miller pengeti a basszusgitárt
és veszi kézbe a basszusklarinétot – nem mindenki tudja a jazzrock basszusgitár
egyik legnagyobb mesteréről, hogy eredeti hangszerén is pompás zenész. Persze Miller basszusgitáros énje – miközben szemet-fület kápráztató virtuozitással pengeti, üti és szólaltatja meg hangszerét, ütős, melodikus és basszusfunkciókban egyaránt maradandót alkotva, a mély szólammal is irányítva zenésztársait – csak egy bámulatos alakításai közül. Amióta Miles Davis rábízta a hangszerelést és zenekarának irányítását – például a Tutu című album készült ilyen felállásban –, tudható róla, hogy ebben is alig akad párja.

Millernek olyan sok felkérése van produceri, filmzene- és zeneszerzői, hangszerelői és közreműködői feladatokra, hogy figyelnie kell arra is, hogy saját zenekarát, saját szerzői projektjeit se hanyagolja el. Amikor azonban előrukkol egy-egy lemezzel, menetrendszerűen érkeznek az elismerések – mint amikor legújabb albumát a legjobb hangszeres jazzlemez 2019-es Grammy-díjára nevezték. Egyebek között a Lincoln Centerben és a londoni Royal Festival Hallban lép fel ezzel az anyaggal, amely a jazz műfaján belül marad, de annak a funky peremvidékén helyezkedik el. A Laid Black című album a könnyedségre és az afro-amerikai zenei gyökerekre utaló címével sok mai előadó és stílus (hiphop és trap, soul és R&B) eredményeit tudja magába olvasztani. Miller elmondta egy nyilatkozatban, hogy ebben az anyagban meg akarta jeleníteni azokat a zenei hatásokat is, amelyek utazásai közben érték.

Kvintettje koncertteremben és klubban egyaránt lenyűgözően képes a dalok és stílusok változatosságát egységes keretben megszólaltatni – náluk sosincs üresjárat.

Új kompozíciói Brett Williams billentyűsnek és a fúvós szólistáknak is alkalmat adnak a csillogásra. Ha a világraszóló vokálhatos, az a cappella császárai, a Take 6 tagjai történetesen három nappal korábban érkeznének Budapestre, akár vendégeskedhetnének is Millerék fellépésén – az együttes ugyanis közreműködik a Preacher’s Kid című dalban, amely a Laid Black album záró száma.

Ahogyan Bobby McFerrin feltűnése után a szólóéneklés, ugyanúgy a vokálműfaj
történetét is újra kellett írni a Take 6 indulása után. A hattagú ének/zenekar (McFerrinhez hasonlóan ők is szoktak torokkal-testtel, hangszer nélkül különféle hangokat utánozni)

új alapokra helyezte a jazzvokál műfajt,

mióta kamarakórusként megalakult 1980-ban egy alabamai egyetemen. Mindig is gospelegyüttesként határozták meg magukat, de ebben nincs ellentmondás. Előző albumuk a Billboard magazinban hat különböző műfaj slágerlistáján egyszerre tört az élre.

Eddig begyűjtött gramofonmakettjeikkel (tíz Grammy-díj!) és egyéb elismeréseikkel hatalmas vitrin lenne tele. Pesti fellépésük nem fog hasonlítani a Nemzeti Hangversenyteremben lezajlott 2014-es bemutatkozásukra, ezúttal ugyanis a Budafoki Dohnányi Zenekar, a műfajilag egyik legnyitottabb szimfonikus együttes kíséri őket július 6-án, erre az alkalomra készült hangszerelésekkel.