Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Bartók Plusz „Ezt mintha már hallottuk volna" - Bemutatták a Bartók Plusz versenygyőztes operáját

„Ezt mintha már hallottuk volna” – Bemutatták a Bartók Plusz versenygyőztes operáját

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A Bartók Plusz Operafesztivál tavalyi operaíró-versenyét Albin Fries nyerte meg Nora című művével. Fries bevallottan tonális darabot alkotott, mert nem elégedett napjaink zeneszerzési törekvéseivel. Szerinte a kortárs színpadi művek esetében a közönséget inkább az intellektuális élmény érdekelné. A zene mellékes, az embereket a szüzsé vagy épp a megbotránkoztatás jobban izgatja.

- hirdetés -

„Ki is hallgat manapság kortárs operát CD-n? Kevesen merik kimondani a zenével kapcsolatos negatív véleményüket. Nekem erről mindig A császár új ruhája című mese jut eszembe”- vallja Fries, nyilván „a császár meztelen” tanulsága miatt.

Albin Fries: Nóra – forrás: Bartók Plusz

Sok szempontból egyet is értek ezzel. Általában létezik valamiféle vezérlőelv, ami áthatja egy adott korszak komponálási stílusát, ez, ami jellemzi az időszakot. És a zenés színház esetében a korábbihoz képest valóban csökkent a zene jelentősége. De már Wagner is az alkotóelemek egyenlőségéről ír, a 20. században ez a törekvés csak erősödött.

A zene elkezdett jobban figyelni a színpadra, a szövegre, a drámára.

Kifinomultabb lett az operák, zenedrámák szerkezete, a verbális színházra érvényes szigorúbb, racionálisabb szabályrend is érvényesülni kezdett. A regietheater megjelenésével pedig maga az opera is vérbeli színházi műfajjá vált, a „jelmezes koncert” eleinte a német nyelvterületeken, majd később szerte Európában a múlté lett. Szükségszerű volt ez, mert csak így lehetett a korábban elpártolt művelt nézőket visszacsábítani az operaházakba. A barokk, a klasszika és a romantika korában született műveket is újraértelmezték a rendezők. Sokak lelkendeztek, sokan pedig kikérték maguknak az egészet, mondván, hogy ennek már semmi köze sincs az operához.

A befogadás egyre inkább egyfajta intellektuális játékká vált.

És Friesnek tökéletesen igaza van: nagyon kevesen fognak bemenni a lemezboltba (ha van-lesz még ilyen egyáltalán), hogy megvegyék mondjuk Eötvös legújabb operáját. Persze, biztosan lesznek ilyenek is, de hogy az Álarcosbál Pavarottival mindig győzni fog, abban szinte biztosak lehetünk.

Ide kapcsolódik:
Nora, a Bartók Plusz versenygyőztes operája

Amikor operát hallgatunk a színházi háttér nélkül, akkor aligha vizsgáljuk épp azt, hogy Elektra milyen jellemfejlődésen megy keresztül a darab elejétől Oresztész megérkezéséig, de magával ragad Strauss hihetetlenül intenzív zenéje. Ha pedig egy opera zenéje önmagában, zeneként nem élvezhető annyira, attól még kiváló zenedráma lehet, a librettóval, vagy épp a színpadi megvalósítással együtt. És persze lehet fordítva is: hiába gyönyörű a zene, még lehet kevéssé alkalmas színpadra, de akkor lehet azt egyáltalán operának tekinteni?

A Nora esetében felemás mű született. Egyrészt valóban szép zenét hallunk, tele dallammal és szenvedéllyel. Szinte minden egyes hang jólesik a fülnek, a hangszerelés is kiváló. De ez a szép zene valahogy mégsem működik a színpadon.

A zenei stílus visszanyúlik a 19-20. század fordulójára, az egész olyan, mintha Puccini és a késői Richard Strauss zenéje keveredne Thomas Mann irodalmi világával.

A főszereplő egy Sonnenfels nevű zeneszerző, aki az igaz szerelem érzését szeretné kifejezni zenéjében, de ez nem sikerül neki. Amikor pedig sikerülne, akkor meghal. Egyszer élte át ezt az érzést életében, a Norával való találkozáskor, született is egy lányuk, aki annyira hasonlít az anyjára, hogy miután Sonnenfels meglátta, azt hiszi, Norával áll szemben. Később persze kiderül, hogy kicsoda a fiatal lány, és ez a találkozás előhívja belőle a régi érzéseket az atyai érzésekkel együtt, a kettőből megszületik az a dallam, amiben megtalálja a tökéletes kifejezést is.

A történet kellően egyszerű és fennkölt ahhoz, hogy jó szüzsé legyen belőle. De a realista oldal veszi át az irányítást, nincs drámát teremtő fokozás, és a szituációk is legtöbbször valószerűtlenek.

(Ahogy Sonnenfels említi barátjának a Norával való szerelmét, utána nem sokkal botlanak bele Nora lányába az utcán, ez elég esetleges megoldás. Mint ahogy a felvillanó bécsi utcakép, aminek a történetben semmi szerepe sincsen, mintha csak Fries épp komponálni akart volna egy csoportos jelenetet.) Anger Ferenc rendezése is igen visszafogott, nem látni a korábbi munkáiban tapasztalható extravaganciát, mintha az alaptörténeten kívül nem jutott volna eszébe más az operáról.

Albin Fries: Nóra – forrás: Bartók Plusz

Alapbeállítások és visszafogott színészi alakítások jellemezték a játékot is. A két fiatal szerelmes (a fiatal Nora és Sonnenfels) jelenetei azonban teli voltak élettel, üde színfoltként. Hasonlóan emlékezetes alakításokat láthattunk a 2. felvonásban, a zeneszerzőt megkörnyékező hölgyektől. A Sonnenfelst alakító Pedro Velazquez Diaz leginkább az éneklésre koncentrál, játéka alapján igen nehéz azonosulni a zsákutcába jutott, inspirációra és szerelemre éhes zeneszerző figurájával. A Norát és egyben a lányát megjelenítő Sylwia Olszynska már üdítőbb jelenség és hangilag is jobb formában van.

A helyzetek és a szereplők belső motivációi nincsenek igazából kibontva, nem érezzük a közelgő tragédia súlyát, egyszerűen csak oda van elénk téve a semmiből egy levegőben lógó történet.

Az előadás nem rossz, de olyan érzésünk van, hogy ezt a darabot már láttuk, és a zenét is hallottuk már. A rózsalovag, a Bohémélet, a Capriccio zenei világa és szituációi épp úgy visszaköszönnek, mint a Halál Velencében vagy a Tonio Kröger.

Ha Fries azt szerette volna, hogy visszarepüljünk az időben és kapjunk operatörténeti illusztrációt, az sikerült. Mintha levennénk egy kiállítási tárgyat az operamúzeum polcáról, ami szép is, csillog is. De élet már rég nincs benne.

Promóció

Mit keres a fizikus a múzeumban?

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X