Felemás végeredmény – az Iris a miskolci Bartók Plusz Fesztiválon

Iris - fotó: Bartók Plusz Operafesztivál

A közmegegyezés szerint Mascagni jó zeneszerző volt, és elmondható, hogy egyvalamiben még Puccinit is megelőzte, legalábbis kronológiailag. A japán tárgyú Iris című operája ugyanis öt évvel a Pillangókisasszony előtt keletkezett. Ha nincs ezzel tisztában a hallgató, még azt is hihetné, hogy ez valami kevéssé sikerült Pillangókisasszony-utánérzés. Persze a történet más, a hangsúlyok is máshol vannak, de zenei nyelvükben érezni hasonlóságot.

Puccini alkotása remekmű, rendkívüli librettóval, feszes szerkesztésű, igazi dráma. A zene és a szöveg összhangzik, az áriák árnyalják a jellemeket, a cselekményt, Puccini még egyetlen árián belül is képes jellemfejlődést ábrázolni.

Annak ellenére, hogy mindkét librettót Luigi Illica írta, az Irisről közel sem mondható el mindez. A történet fő szála egyszerű, de bonyolítása, szerkezete  kusza, a fő-, és mellékjelenetek egymásutánisága pedig inkább gátolja, mint elősegíti a drámai fokozást. Amilyen jó arányérzékkel dolgozott Illica Puccini operájának esetében, annyira járt tévúton az Irisben.

Ide kapcsolódik:
Egy elfeledett Mascagni-opera, amiből Puccini tanult a legtöbbet

Talán ez jelenti a fő gondot, mert hiába szép Mascagni zenéje, az nem képes életre kelteni a drámát, a zeneszerző dallamai összefüggések nélkül követik egymást. A darab kezdete után úgy 25-30 perccel kezdjük csak sejteni, miről is fog szólni a mű, aztán ismét üres hangulatfestések következnek. Egyes jelenetek túl hosszúak, míg más, a történet szempontjából lényegesebb részek szinte elvillannak a szemünk előtt.

A mű Iris idealizmusáról szól, illetve arról, hogy az miként ütközik a valósággal, mindez a szerelem tükrében. Az előadás végén metafizikai síkokon vagyunk már, Iris hallucinációiban. De katarzis, az nincs, a finálé pedig esetlegesnek tűnik.

A pilseni Josef Kajetán Tyl Szinház társulatának nem volt tehát könnyű dolga, és a végeredmény is felemás.

Iris – fotó: Bartók Plusz Operafesztivál

Az jó, hogy a zenekart (ők is) feltették a színpadra, így hozzánk, nézőkhöz közelebb került minden. Az énekesek és a kórustagok a színpad elejéig jöhettek, jobban láthatóvá téve színészi eszközeiket. A Naphimnuszt pedig mintha közöttünk énekelték volna. Ezen voltak az előadás legsikerültebb és leghatásosabb részei.

Ide kapcsolódik:
Hatásos, értelmezhető, vitatható - Miskolcon debütált Hamar Zsolt Kékszakállúja

Ugyanakkor a történet általános és metafizikai jellege talán jobban láthatóvá válik, ha nem hangsúlyozzák túl – már-már naturalista módon – a japán sajátosságokat. Ehhez a darabhoz absztraktabb szcenizálás jobban illene, egységesíthette volna a széttöredezett részeket, világosabb szerkezetet teremtve.  Jelenleg viszont az egyenetlenségek és az aránytalanságok kapták a hangsúlyt. Bár voltak jó tömeg-, és kórusjelenetek, de azok főleg statikusságukkal hatottak.

Az opera következetlenségeit több alkotó észrevette, maga Toscanini is húzott belőle a milánói előadáson, az ősbemutatón is csak mérsékelt sikert aratott.

Ezek alapján teljesen érthető, hogy miért nem lett népszerű az Iris. Mindenképp visszalépés a Parasztbecsület után, de ha arra gondolunk, mekkora inspirációt jelenthetett Puccini számára a Pillangókisasszonyhoz, bőven megérte megírni.

Az előadás alkotói:

Főbb szerepek: Iris – Ivana Veberová, Az öreg vak – Jevhen Šokalo, Osaka – Paolo Lardizzone, Kyoto – Csaba Kotlár

Karmester: Jiří Štrunc
Rendező: Tomáš Pilař
Díszlettervező: Petr Vítek
Jelmeztervező: Ivana Ševčík Miklošková