„Fesztiválozni mentem” – Elstartolt a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál

Június 14-én kezdetét vette az idei Bartók Plusz Operafesztivál Miskolcon, melyet a Papagenón is figyelemmel kísérhetnek Szatmári Róbert Fesztiválnaplójának segítségével. Lássuk, hogy zajlott a nyitókoncert! 

Amikor az ember ún. fesztiválozni indul, az legtöbbször valamelyik pop/rock fesztivált jelenti. Igencsak megszaporodtak a nagy (vagy legalábbis nagynak mondott) hazai fesztiválok mostanság, úgy tűnik, hogy osztódással szaporodnak, az ország majd minden településén illik fesztivált tartani.

Én viszont igazából fesztiválozni mentem, egy nagy hagyományú és elismert  eseménysorozatra, amelynek állandó és nemzetközi elismertsége, hírneve lett  már.

Mert Miskolc nagyszabású kezdeményezését, a Bartók Plusz Operafesztivált 2001-ben rendezték meg először. Az eredeti elképzelés pedig az volt, hogy Bartók színpadi muzsikája mellé minden évben kapcsolódjon egy másik zeneszerzői életmű, a hasonlóságokat, közös pontokat vagy éppen a különbözőségeket megmutatva. Később azonban koncepciót váltottak, hiszen a kortárs zenével sokkal kevesebben foglalkoznak ilyen szinten, a Bartókot követő szerzők pedig megérdemlik az érdeklődést.

A fesztivál iránya az opera jövője lett, a halhatatlan műfaj  különböző lehetséges útjainak bemutatása. Számomra ez különlegesen fontossá tette a gálát, hiszen elkötelezett operakedvelőként ugyan, de súlyos kétségeim vannak a műfaj sorsát illetően.   

Nagy kérdéseket  kell feltenni, erre kényszerül  az operabarát, de a szakma is. Meddig mondhatjuk el, hogy ennek a műfajnak elsősorban múltja van? És van-e jelenje, lehet-e jövője egyáltalán? És ez még akkor igaz, ha a magyar kortárs operaszerzők teszik talán az operavilág legjelentősebb lépéseit a műfaj nagyszerű színvonalon történő fenntartásához.

Nagyszerű volt látni, hogy Kesselyák Gergely és csapata jól ráérzett arra, hogy pusztán az új törekvések felmutatása kevés. Mert a befogadhatóság, a közönség érdeklődésének folyamatos fenntartása is fontos, szerethető, egyszerűbb zenei világú alkotásokra van szükség. Hiszen, ahogy a fesztiváligazgató a tegnapi nyitókoncerten mondta…

„mert ettől megy előre a világ.” Az operavilág meg aztán különösen.

A nyitókoncert, számomra amolyan „előeste”-féle volt, a wagneri felkészülés estéje. Érezhetően és hangsúlyosan tükrözte a fesztivál alapkoncepcióját: senki ne számítson holmi bel canto áriavarázslatokra, hosszú időn át haldokló Verdi-hősökre vagy pajkos Mozart- szerelmespárokra. A műsort tekintve főleg az első részre voltam kíváncsi, egyik kedvenc korszakom a 20. század első fele, ez a poszt-verista, poszt-wagneri, amolyan „richardstraussos” zene.

Az első néhány szám Aldo Finzi Szerenád a szélnek cimű vígoperájából hangzott el. Bár, Bősze Ádám, az est házigazdája igazi olasz komédiaként konferálta fel a tragikus sorsú zeneszerző alkotását, inkább tűnt analitikus és többrétegű részletnek, ahol bizony a tragikum éppúgy jelen van, mint a komikum. Majd ezt követte a „giccs”. No, nem én nevezem annak, nem is Bősze, hanem Korngold korának kritikusai. A Heliane csodáját a zeneszerző A halott város után írta, a hangvétele, zenei stílusa hasonló. Bizony,  van olyan   giccs, amire én személy szerint  büszkén „vevő vagyok”,  ha stílusa van, ha indokolt, ha szatirikus, ha… Akkor meg már nem is annyira gicccs, ugye?

Az első rész így, Finzi és Korngold műveinek részleteivel a szerelem egyfajta apoteózisává változott a végére, metafizikai síkokig jutottunk, tökéletes drámai fokozással. Nem is gálaelőadásnak tűnt, hanem sajátos egységnek.

A második rész hangulata már összetettebb volt. Amolyan XX. századi egyveleg,  három jól elkülőnített korszakkal, három különböző nemzetiségű zeneszerzővel.  Sosztakovics Moszkva-Cserjomuski círnű operettjének zenekari szvitje, Puccini Turandotja és a 2018-as Bartók Plusz nemzetközi operaíró versenyét megnyerő Albin Fries zenei világa különbözik egymástól. Puccini a nagy ívű, elmélyült, súlyos érzelmeket hordozó zenéje, Sosztakovics aprólékos finomsága, majd a nyertes szerző művében korunk lüktetése és lefojtott izzása nagyon hatásos és elgondolkodtató élmény volt. És ezek után nagyon kíváncsi vagyok a teljes operára, Fries Nora című alkotása ugyanis szintén hamarosan látható itt.

És még valami: az est számomra egyik legemlékezetesebb mozzanata az volt, amikor Kesselyák Gergely karmester átvette a szót.

Ahogy fogalmazott nem  is akkor, nem is így akart szólni. De arról beszélt, hogy mennyire hálás az Opera zenekarának azért, hogy a szokásos repertoár mellett megtanulja ezeket az ismeretlen műveket, és jó volt látni, hogy az abszolút  profizmus mellett mennyire személyes is ügy ez az egész. És ez, a művész személyes elkötelezettsége, illetve ennek megmutatása egyaránt nagyon fontos eszköz ahhoz, hogy a kortárs opera a közönséghez is közelebb kerüljön.