Hatásos, értelmezhető, vitatható – Miskolcon debütált Hamar Zsolt Kékszakállúja

Rost Andrea és Hamar Zsolt - forrás: Bartók Plusz

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar szerdai koncertje két műből állt. Az első részben Szkrjabin utolsó zenekari műve, a „Prometheus: A tűz költeménye” hangzott el. Nem is csak hangzott, hanem látvány is kísérte az alkotást, ami összhangban áll a zeneszerző szándékával, aki ugyanis fényjátékkal képzelte a szimfonikus darab előadását.

Ahogy Hamar Zsolt, az est karmestere mondja: „Ez az egyik legelső és leghíresebb  példája annak, hogy egy zeneszerző nemcsak hangokat és zenei effektusokat álmodik meg, hanem fényjátékokra vonatkozó utasításokat is beleír a kottába.”

Szkrjabin teozófus volt, az erősen vitatott és vitatható gondolati rendszer műveire erős hatást gyakorolt. Az okkult tudás, az emberi bölcsesség végtelensége, az ehhez vezető extázis spiritualitása fejeződik ki ebben az alkotásban is, legalábbis Szkrjabin szándéka szerint.

De ezt nem is kell tudni a mű befogadásához, mert a zene minden szellemi ideológiától függetlenül jó, működik az a bizonyos „misztikus akkord”. És nagyon kellemes a hangzás a Nyári Színpadon, pedig szimfonikus koncertekre nem éppen a szabad tér a legalkalmasabb.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a fényjáték sokban hozzájárult az élményhez, ugyanis a zenei anyag önmagában is sodró erejű. Fogalmazzunk úgy, hogy ritkán látható érdekes interpretációnak voltunk részesei a Nemzeti Filharmonikusok igen kiváló játékával. Hamar Zsoltnak sikerült összefognia az együttest, jól működött a dinamikai fokozás, a zongora (Báll Dávid) és a zenekar pedig tökéletesen kiegészítette egymást. Azt pedig ki-ki döntse el maga, hogy megszerezte-e a mágikus tudást vagy sem.

Hamar Zsolt – forrás: Bartók Plusz

Két nap „lazítás” után épp itt volt az ideje, hogy újra operával érjen véget az este. Mégpedig azzal a művel, ami nemcsak nekünk, magyaroknak fontos különösen, de olyan mű, ami időtlensége, örök aktualitása miatt mellőzhetetlen érv az opera, mint műfaj halhatatlanságáról szóló minden vitában. Bartók A kékszakállú herceg vára című operájának egyszerű a cselekménye és a szövegkönyve, de beláthatatlan mélységeket jár be már a téma is. És ami a legfontosabb, a zseniális zene, ami a szövegkönyvből azon messze túllépő új minőséget hoz létre.

Rost Andrea és Palérdi András – forrás: Bartók Plusz

Juditot Rost Andrea, Kékszakállút Palérdi András énekelte, a rendező feladatát pedig maga a karmester, Hamar Zsolt vállalta el. A félig szcenírozott előadásban Hamar  kettéosztotta a zenekart a színpadon, az énekesek pedig a középen kialakított sávban játszottak. A rendezői koncepció szerint a vár ugyanis nem más, mint a zene, ide menekül, ide vonul vissza Kékszakállú, és bár többször próbálkozik a kitöréssel, ezek sikertelenek maradnak. Palérdi karizmája hatásos, pedig sem arca, sem mozdulatai nem árulnak el sokat, az ő Kékszakállúja hideg és rejtőzködő.

Rost Andrea bejárja a teret, küzd és harcol, arca szinte félelmetes erővel tükrözi a hol magába roskadt, hol épp férfit bájoló Juditot.

A koncepció ismeretében nagyon különleges az első négy ajtó ábrázolása, ugyanis a zenekar egy-egy részének megvilágítása jelzi, hogy egy újabb szobába nyitottunk be. Növekszik a fény, már látjuk az egész együttest, amikor az ötödik ajtó kitárul. A színpad hátsó részén a lepel lehull, szürke és fekete színekben játszó gyertyákat ábrázoló háttérképet látunk. Hatásos, értelmezhető, vitatható a kép.

Rost Andrea és Palérdi András – forrás: Bartók Plusz

Az utolsó két ajtó viszont már a zenekar előtt helyet foglaló zongoránál nyílt ki, ehhez Palérdi többször oda is ült, érzékeltetve, hogy innentől Kékszakállú személyes terében járunk. Az egyik legerősebb jelenet a hetedik kulcs átadása előtti pár perc: mind a zenekar, mind a szereplők egyértelműen érzékeltetik, hogy innentől kezdve menthetetlen minden, pedig még zárva az ajtó. Mintha az eddigi viselkedésükkel ők maguk határoznák meg, mi is legyen abban a bizonyos szobában.

Rost Andrea Juditról mindent tud, de ebben a jelenetben összpontosítva látjuk ezt a „mindent”.

Közben eleredt az eső, de ez érezhetően nem befolyásolta sem az előadókat, sem a közönséget. Minőségi fesztiválprodukciót kaptunk, ahol nem forgatták fel ugyan gyökerestül a Kékszakállú-univerzumot, de megmutatták az operában rejlő mélységeket a zeneileg maximális intenzitású előadásban.