I. M. Pei – nagy műgyűjtő, vagy szimplán kulturált ember?

Ieoh Ming Pei - fotó: Josef Astor

„New Yorkban 102 éves korában elhunyt Ieoh Ming Pei, a világhírű kínai–amerikai építész, a párizsi Louvre üvegpiramisának tervezője – jelentette a The New York Times című lap csütörtök este az építész fiára hivatkozva” – ezzel a hírrel jelentkezett 2019. május 17-én, pénteken az MTI. A hírügynökség által kiadott tudósításban – amelyet aztán számos hazai médium is átvett – szerepelt a következő mondat is: „Pei nagy műgyűjtő volt, valamint a költészet és a természet szerelmesként is számon tartották.” Az alábbiakban ez utóbbi mondat első felének próbálunk meg utánajárni: valóban olyan „nagy műgyűjtő” volt-e a világhírű építész?

Bocsánat, hogy rögtön kezdésként magammal terhelem az olvasót, de muszáj elmondjam: 2000 óta naponta sok órányi időt töltök azzal, hogy – lehetőségeim szerint – a világ műkereskedelmének történéseit követem, olvasom, jegyzetelem. Figyelem a nyilvános árverések eredményeit (ahol sokszor, különösen ismert emberek, komoly gyűjtők esetében, közlik a jelentős beadók és/vagy licitnyertesek nevét is) és rendszeresen találkozom a világban egyre többször nyilvánosságra kerülő magánüzletek során lebonyolított műtárgy-adásvételekkel is, ahol természetesen mindig megnevezik az üzletek résztvevőit. Meg kell mondjam, ez alatt a csaknem húsz év alatt egyetlen egyszer sem találkoztam műgyűjtőként I. M. Pei nevével, ezért eléggé meglepett, amikor az MTI-tudósítást olvastam (ráadásul valaki, éppen a Papageno szerkesztőségéből, még rá is kérdezett nálam, hogy mit tudok erről a dologról), így a kíváncsiság nem hagyott nyugodni.

Ide kapcsolódik:
Elhunyt Ieoh Ming Pei, a Louvre üvegpiramisának tervezője

Elsőként különböző adatbázisokat lapoztam fel. Az Artnews című internetes és nyomtatott kiadvány például minden évben megjelenteti a Top 200 Collectors című összeállítását, amelyben – a legutóbbi 2018-asban például Roman Abramovicstól Dása Zsukováig – betűrendben sorolják fel a világ legjelentősebb műtárgyvásárlóit. Az első, amit leszögezhetünk: ezen a listán Pei neve soha nem szerepelt. Van aztán egy internetes adatbázis, a Larry’s List Art Collector, amelyik mintegy hetven ország több mint 3500 műgyűjtőjét válogatta össze, ám Pei nevét itt sem találhatjuk meg. De bárhogyan máshogy keresünk is a világhálón, vagy az ezzel a témával foglalkozó kiadványokban annak a nyomára, hogy az építészt komoly, jelentős műgyűjtőként is számon tartották volna, semmire sem bukkanhatunk. Ráadásul most a halála után megjelent megemlékezések is leginkább sehogy, vagy, mint az MTI is, legfeljebb maximum az említés szintjén foglalkoznak azzal, hogy Peinek valamilyen módon műtárgyak is voltak a birtokában.

Ide kapcsolódik:
Ők a leggazdagabb műgyűjtők kedvenc alkotói

Mivel az MTI a The New York Timesra hivatkozik, a következő lépésben lássuk, ott mi áll. A május 16-i számban megjelent hírben a következő pár sor szerepel erről: „He became an avid collector of postwar American art, and his townhouse contained works by Morris Louis, Dubuffet and de Kooning; he also designed a weekend house for his family in Katonah, N.Y., in Westchester County, where he installed a 16-foot-high sculpture by Anthony Caro”. (A háború utáni amerikai művészet lelkes gyűjtőjévé vált, városi otthonában Morris Louis, Dubuffet és De Kooning művei vannak; és tervezett egy hétvégi házat is a családja számára a New York állambeli Katonah-ban, Westchester megyében, ahová – mármint a házba – bekomponálta Anthony Caro 16 láb – 488 centiméter – magas szobrát is.)

Nem hagyott nyugodni, hogy vajon honnan vette a New York Times megemlékezője a fentieket. Végül egy rövid keresgélés után megtaláltam a feltételezhető „ősforrást”: a New York Magazine 1990. október 29-i számának 48–53. oldalán szerepelt egy riport Pyramid Power – The Genius and Hustle of Master Builder I. M. Pei címmel, amelyet egy bizonyos Carter Wiseman írt. A több képpel – főleg a Pei által tervezett fontosabb épületek fotójával – is illusztrált hangulatos cikkben a szerző „ellátogat” az építész New York-i lakásába is, amelynek „nappalija egy az East Riverre nyíló kis kertre néz”, és említést tesz az ott található műtárgyakról is: Dubuffet, Morris Louis, Lipchitz, De Kooning műveit említi név szerint is „generációjuk más művészeinek munkái között”.

Ide kapcsolódik:
A nyugdíjas CIA-ügynök, aki bámulatos gyűjteményt épített

A cikkben a szerző elmondja azt is, hogy Pei és felesége, Elanie osztálytársak voltak a Harvardon, 1942-ben házasodtak össze, és hogy a házaspár egész életében „megosztotta egymással szeretetét a művészetek iránt”, illetve hogy több művészbarátjuk is volt, például „Jean Dubuffet, Willem De Kooning, Barnett Newman”. Mármost jól látszik, hogy a lakásban lévő műtárgyak szerzői között 1990-ben felsorolt nevek – szegény Jacques Lipchitz (eredeti nevén Chaim Jacob Lipschitz) szobrászművész kivételével, aki ma már talán nem annyira ismert az olvasók körében, mint a többiek – pontosan megegyeznek a The New York Times mostani búcsúcikkének művész-névsorával, amire Pei műgyűjtői mivoltát alapozzák. És azt is láthatjuk, hogy a Pei lakásában volt alkotások szerzői közül ő maga többeket is a személyes ismerősének, barátjának tudhatott.

Az 1990-es riport szerzője arról is ír, hogy Pei 1952-ben maga tervezte meg családja nyaralóját a New Yorktól „mintegy harminc mérföldre észak-keletre fekvő Katonah erdőkkel borított dombjain”, és hogy abban ott áll „régi barátjának”, Anthony Caro angol szobrászművésznek egy alkotása is. (A csupa-üveg, minimalista épületről a neten fellehető néhány fotó alapján megállapíthatjuk, hogy egyik falán egy kortárs festmény függ, a völgyre nyíló hatalmas üvegfal előtt pedig mintha egy Giacometti-szobor állna, ám az épület távolról sincs műtárgyakkal telezsúfolva. Ezen kívül a The New York Times már idézett búcsú-cikke mellett is van egy fotó Peiről a New York-i lakásban: azon is két festmény és egy Jean Dubuffet szék-szobor látszik mindösszesen.)

Ide kapcsolódik:
Schneller János: „A rendszerváltást követően nem lehetett nem találkozni a képzőművészettel”

Mármost – anélkül, hogy I. M. Pei művészetszeretetét, műalkotások iránti vonzódását bárhogyan is kisebbíteni akarnám – ezeknek a fent felsorolt műtárgyaknak az otthoni birtoklását azért abban az értelemben, ahogyan azt általában egy komoly „műgyűjtemény”, vagy „műtárgy-kollekció” fogalmára érteni szoktuk, nemigen nevezhetjük par excellence „nagy műgyűjtésnek”. (Csak összehasonlításul – és hogy ne is mondjuk egy olyan gyűjtő-mogult említsek, mint például a több ezer műtárgya bemutatására Velencében két magánmúzeumot is működtető, egyet pedig Párizsban évek óta tervező François Pinault –: a magyar Antal–Lusztig-gyűjtemény nagyjából 4500 műtárgyat számlál.) Pei otthonában és hétvégi házában viszont nagyjából pontosan annyi kortársától-barátjától feltehetően kapott, illetve egy-két alighanem általa megvásárolt modern műalkotás található, mint amennyi ma a legtöbb amerikai, vagy nyugat-európai értelmiséginél ott lóg a falakon. Arrafelé azonban ez távolról sem „nagy műgyűjtés”, hanem egészen egyszerűen ott ez a normális életforma.