„Meghallgattam két operát, a szerelemről szóltak…” – Ilyen volt a Bartók Plusz második napja

Bohémélet - forrás: Bartók Plusz

Június 14-én kezdetét vette az idei Bartók Plusz Operafesztivál Miskolcon, melyet a Papagenón is figyelemmel kísérhetnek Szatmári Róbert Fesztiválnaplójának segítségével. Lássuk, hogy zajlott a fesztivál második napja.

Az első teljes fesztiválos napot ugyan kettévágta az országos melegrekord, de nem lett volna érdemes elkerülni Miskolc sétálóutcáját, mert  „Az utcát járó zongorista legendája” kihagyhatatlan.

Ezt egy gördülő zongorán játszó bohém férfialak hivatott előidézni, aki le-föl flangál,  akarom mondani, gurul, és kedélyesen köszönti a járókelőket. A következő gondolatom az volt, hogy milyen jó is lenne a zongora elé felszerelni egy bárpultot sörcsappal, és már mehetne is a dalrendelés, esetleg az, hogy „Lökd ide a sört!”

– forrás: Bartók Plusz

Jó volt ez a hangulat bevezetésnek, mert a fesztiválon komolyabb érzések vártak. Az egyik opera igazi klasszikus, az operaszínpadok talán leggyakrabban játszott darabja, a Bohémélet, a másik pedig egy igazi kortárs mű, Zombola Péter alkotása. Érdekes volt így egymás után látni ezeket, főleg úgy, hogy a kortárs művel  kezdtem.

Eszembe is jutott Woody Allen örökbecsű mondása, amit erre az alkalomra szabtam át: meghallgattam két operát, a szerelemről szóltak…

Zombola báboperájának címe: „….és Echo”. Bősze Ádám frappánsan avatott be minket a történet lehetséges értelmezéseibe, de végigkövetve magát az előadást, itt sokkal többről is volt-lehetett szó. Echo ugyanis soha nem élheti át az igazi szerelmet, mert arra kárhoztatott, hogy mindig mások szavait, mondatait visszhangozza. Szinte mindegy is, hogy ki lenne szerelmének tárgya (most történetesen Nárcisz).

Azon van a hangsúly, hogy mennyire nehezen alakítunk ki kapcsolatokat, úgy, hogy közben magunkat is adjuk, nem pedig csak valakit, akit megpróbálunk eljátszani, akár személytelen gesztusok által.

Vagy épp azon, hogy mikor tűnik el bennünk a lényeg és veszi át a helyét egy lélektelen valaki, egy tárgy. Nagyon kevés itt a helyem arra, hogy elemezzem, hány rétege van ennek az operának, mit vagy mi mindent jelképezhet a „valaki”, de az biztos, hogy sok értelmezés lenne tekintetbe vehető, és mindegyik megállná a helyét.

Bohémélet – forrás: Bartók Plusz

Ezt a „valakit” a darabban egy bábu testesíti meg, arca hasonlít a főszereplőt alakító Vizin Viktória arcához. Vizin végig elképesztő teljesítményt nyújt: énekel (érteni minden szavát, ez mostanában elég ritka élmény), játszik, életre kelti a bábut. Jó volt látni azt a művészi alázatot, ahogy az énekesnő eggyé válik a művel, az általa formált furcsa figurával, szorosan együttműködve a rendező-koreográfus-táncos Gergye Krisztiánnal.

A darab légköre igen intim és feszült, amit csak felerősít a kamarazenei hangszerelés: az Akkord Vonósnégyest a zeneszerző zongorája egészíti ki. Az egész mintha a 21. századi hasadt személyiségű ember „barokk operája” lenne. Végül is, megvan a mitológiai tárgy, maga Echo, és megvagyunk mi is… valahol…

A Nyári Színházban előadott Bohéméletet eredetileg nem ide tervezték. Hábetler András egy sportcsarnokba képzelte el. Az előadás alapvetően félig szcenírozott, a háttérben pedig vetítést látunk, nem is akármilyet. Közelebb hozva mintegy a korabeli Párizs hangulatát, 19. század végi, 20. század eleji festők munkáiból készítettek  filmet. Ez erősíti a hangulatokra, a nagyobb beállításokra fókuszáló alkotói koncepciót. Külön jó pont,  hogy Hábetler és alkotótársai vállalták a humort, olyan helyeken is, ahol nemigen szoktuk meg a közismerten tragikus történetben.

Bohémélet – forrás: Bartók Plusz

A kedvencem az volt, amikor Rodolfo szerelmi vallomása alatt a vásznon mindenféle virág és cuki kis állatka kúszik be  az egyébként Van Gogh által megfestett szobába. Majd, ahogy közeledik az ária csúcspontja, kialakul a csodaszép női arc szempárja, nagyon hatásos, sokatmondó effektusként. (Többször eszembe jutott, hogy milyen jó feladat  lehetett a képeket kiválogatni erre az előadásra, kicsit irigyeltem is a szcenírozó csapatot ezért.)

Az utolsó részben azonban változott a kép, már élő videó felvételt láttunk a színpadi történésekről. Ekkor még nem sejtjük, miért a változtatás, miért a mozgókép? A megfejtés hatásos, az utolsó, kimerevített tablóból egy újabb festmény születik ezúttal élőben, a szemünk láttára. Szép gesztus.

Ez az előadás nem akart más és több lenni, mint ami, és pont ezért működött: egyszerűen, tisztán és szépen ábrázolt egy letűnt kort, amelyben még másféle volt a szerelem. Ez a korszak a megszépítő emlékezeté, amelynek szimbóluma akár a Bohémélet is lehetne. Nagy és megérdemelt siker volt, kiváló énekesek (Rodolfo: Horváth István, Mimi: Kriszta Kinga, Marcello: Haja Zsolt, Musetta: Rácz Rita) és az egyenletesen magas színvonalat nyújtó Savaria Szimfonikus Zenekar, a Győri Nemzeti Színház Énekkara és az Operaház Gyermekkara, Madaras Gergely vezényletével.