Az Art Capital alatt a kiállítások mellett egy különleges színházi előadást is láthat a közönség. Az ember tragédiáját a szöveg teljességében, nem szokványos körülmények között játssza a Laboratorium Animae színházi struktúrát és földrajzi határokat tekintve is sokfelől érkező fiatal csapata, amelynek tagjait Sardar Tagirovsky rendező hívta erre a nem mindennapi kalandra.

- hirdetés -

– Ez az előadás a kőszínházi struktúrában nem működhetne?

– Az ottani keretek könnyebbé teszik a munkámat, biztonságosabb feltételeket biztosítanak. Ebben a munkában nem volt súgó, kellékes, díszítő, és mi is tanultuk a türelmet egymással, magunkkal. Az egyeztetések miatt négy és fél hónapig tartott a Tragédia próbafolyamata, de ebből 15 nap volt mindössze, amikor mindenki ott volt a csapatból. A hétköznapokban, a struktúrában megfeszül az ember, olyan, mint egy visszatartott versenyló. Azt érzem, ez egy csapda, mert rengeteg olyan energia, ami a bizalomból épülhetne, a stresszfaktorból épül; ilyen értelemben egyébként nem különbözünk attól, ami az ország társadalmát jellemzi.

– Milyen érzés, hogy az 50 nézőből 34-35-en maradtak a 9 és fél órás premier végére? Egy ilyen „nagyravágynál” – ahogyan a műfajt meghatározzátok – ez benne van a pakliban, de kudarcnak élitek meg, hogy a közönség egyharmada feladja, vagy inkább siker, hogy ennyien mégis végigmennek veletek az úton?

– Az egyik alkotótársamat megkérdezték, hogyan sikerült az előadás. Kilenc és fél órában nem lehet a klasszikus értelemben arról beszélni, hogyan sikerült. A második felvonás után két kritikus elment. Az mindig szorongással fog el, mert tele vagyok megfelelési kényszerrel. A harmadik után a saját apámat – aki kamerával vette fel az előadást – kértem arra, hogy menjen haza, mert láttam rajta, hogy fizikailag fáradt. Számomra egy csoda volt, hogy ennyien maradtak velünk hajnali ötig. A közös taps is azért szólt, hogy együtt kibírtuk. A végén a térszerkezet is megváltozott, ahogyan beszélgettünk egymással, már nem játéktér és nézőtér volt. Az eddigi leghosszabb előadásom öt és fél óra volt, ez pedig majdnem kétszer annyi.

Nagyon kimerültünk a végére, ugyanakkor azt is éreztem, valami különleges csatorna nyílt meg.

A második előadáson már csak egy ember ment el, ami nagy meglepetés volt. A harmadikon az emberek ötöde csupán, de ez is a része az egész küzdésnek, amit az elején közöl az egyik színésznő, Nagyabonyi Emese a falanszteri tudós szerepében, hogy „itt ma mindannyian Ádámok és Évák lehetünk, és a nézők is felelősek az este alakulásáért a színészekkel együtt”.

– Mi volt a cél ezzel a kísérlettel?

– Nem olyan rendszert szerettem volna felállítani, amiben a színészek elmondják a szöveget. Azt szerettem volna, hogy megérezzék, ez a szöveg egy szabály, olyan, mintha egy világ fogságába kerülnének, és megtalálják, ebből személyesen hogyan lehet kitörni. Ez többször is meg tudott születni. Az érdekelt, hogy úgy tudjon ütközni a színész a nézővel, mint Ádám és Éva a tömeggel. Ez annyira fontos szemponttá vált, hogy nem egy aktuális szöveggel dolgozunk, mert azzal könnyű támadni. Itt a madáchi szerkezettel nem a nézőt támadjuk, hanem az önmagunkban lakozó, a tömeg kapcsán felmerülő félelmeinket.

Öt felvonás van, a nézők – akik megkapják a HÉV-menetrendet is – bármikor elmehetnek. Úgy fogjuk föl a csapattal, hogy mindenki a történelem más-más szakaszában lép ki. Tervezünk olyat is szeptemberre, hogy kiteszünk ágyakat Tragédia-kötetekkel, hogy aki akar, akár szünetekben vagy akár a felvonások alatt beleolvashat a műve, vagy akár alhat egyet, egy másik sarokban pedig vadidegen nézőkkel vagyis Évákkal és Ádámokkal vitatkozhat bárki.

Az ember tragédiája mindig arról szól, hogyan küzd meg az egyén a tömeggel, hogyan akarja jobbá tenni a világot.

Látok srácokat, látom a csapatot, akik nagyon erősen küzdenek. Úgy szeretném formálni az előadást, hogy legyen benne egy erős gesztus a színészek és a közönség között. Hogy ne egyszerűen csak előadásként funkcionáljon, hanem ürügy legyen arra, hogy megértsük a közös Tragédiánkat, de ehhez idő és türelem szükséges. Hiszem azt, hogy ez egy esemény lesz.

Az előadást augusztus 30-án, 31-én, szeptember 1-jén, 6-án, 7-én és 8-án láthatják az érdeklődők a Ferenczy Múzeumban.