Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Szeretnél egy Yves Klein-képet? Fess magadnak!

Szeretnél egy Yves Klein-képet? Fess magadnak!

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Kartonból van, kisebb, mint egy A/4-es írógéppapír (mindössze 21×17,5 centiméter), és egyszínű kékre van mázolva, méghozzá olyan festékkel, amelyik (ma már) minden jobb művészellátó-boltban beszerezhető. Ennek ellenére 80.000–120.000 eurós (89.900–134.900 dollár; 25,6–38,4 millió forint) becsértékkel kerül majd kalapács alá június 11-én a milánói Il Ponte Casa d’Aste aukciósház modern és kortárs műveket felvonultató árverésén.

- hirdetés -

Az Untitled Blue Monochrome (IKB 322) című művet 1959-ben alkotta Yves Klein (1928–1962) francia festő, szobrász, fotográfus és akcióművész. Szülei mindketten festőművészek voltak, ő maga viszont, miután megbukott az érettségijén, inkább a középkori rózsakeresztesek filozófiájában merült el, amelynek központi törekvése, hogy az ember lehetőleg minél jobban tisztítsa meg (ki) önmagát, és így élje meg a tökéletes ürességet, a semmit. Ezzel kapcsolatban Kleint erősen foglalkoztatta a lebegés gondolata is: közismert az a fotó róla, amelyen egy üres utcára veti le magát egy ház tetejéről.

Yves Klein: Ugrás a semmibe (1960, fotómontázs)

(Az 1960-s Ugrás a semmibe című – ma úgy mondanánk – performansza azonban valójában egy montázs: Klein egy a barátai által kifeszített lepedőbe ugrott, ám a magasból éppen elrugaszkodó testét utána az üres utca képével másolták össze.)

Ide kapcsolódik:
A már-már elfeledett német-magyar fotós páros munkásságára fókuszál a Pompidou tárlata

Gondolkodását nyilván az is erősen befolyásolta, hogy hosszú időt töltött a Távol-Keleten is, ahol alaposan kitanulta a cselgáncs fortélyait: 1952-ben Tokióban a híres Kodokan Dzsúdó Intézetben megszerezte a négy danos fokozatot. Ezután visszatért Párizsba, ahol 1954-ben kiadta A dzsúdó alapjai című könyvét és megalapította a Párizsi Dzsúdó Akadémiát. Ezután azonban mégis inkább a művészetek felé fordult – bár itt sem tagadta meg korábbi elveit.

1958-ban például a párizsi rue des Beaux-Arts-ban, Iris Clert galériájában rendezte meg Vide (Üresség) című kiállítását: a megnyitó előtt két napra bezárkózott a kiállítóterembe, vakító fehérre festette a falakat, majd az üres, de szándéka szerint a „lelkével megtöltött” teremben, „láthatatlan képek” között várta a látogatókat.

„Ha művész vagyok nincs szükségem színre, vászonra, sem más közvetítőanyagra” – mondta.

De Monotone Symphony címen komponált egy zeneművet is, amely mindössze egyetlen hangból áll.

Amikor viszont a valóságban is látható képeket festett, akkor is igyekezett a munkáit lehetőleg egyetlen színre redukálni, és/vagy minél kevesebb formát használni. Így jutott el az általa kikevert ragyogó kék megtalálásáig, amelyet IKB-nek (International Klein Blau) nevezett el, és amely aztán a védjegyévé vált. Ezt használta többnyire azokon az akcióin is, ahol például ezzel a festékkel kent be meztelen nőket, akiknek aztán a testlenyomatát hatalmas vásznakon rögzítette, de leginkább ezzel a színnel festette a végtelenségig „leformátlanított”, monokróm, vagyis tökéletesen egyszínű vásznait is.

Ide kapcsolódik:
A világ leghíresebb kiradírozott képe

1957 januárjában aztán a milánói Apollinaire Galériában kiállítást is rendezett ezekből a monokróm IKB-kék képeiből. „Ezen a kiállításon tizenegy sötét, ultramarinkék képet mutattunk be – írta erről a tárlatról később ő maga –, amelyek árnyalata, […] arányai és mérete pontosan megegyezett. A kiállítás rendkívül szenvedélyes vitákat váltott ki…” – teszi még hozzá, és ezt, azt hiszem, nem is eshet nehezünkre elképzelni. Ugyanakkor Klein folytatja még a kiállítási beszámolóját, és ez (mégiscsak egy műkereskedelem-centrikus blogban vagyunk) további különlegességeket is tartogat a számunkra: „A vásárlók megfigyelése még szenzációsabb eredményre vezetett. Mindenki kiválasztott magának egyet a tizenegy képből, és kifizette az árát. Természetesen minden festménynek más volt az ára…”

Ide kapcsolódik:
A finom kalligráfia mestere „potom pénzért"

Vagyis, csak hogy jól értsük: tehát a tizenegy tökéletesen egyforma, 78×56 centiméteres, de lekerekített sarkú, pontosan ugyanazzal az árnyalattal egyenletesen egyszínű kékre festett vászonért („természetesen”?) volt, aki többet, mások kevesebben adtak. (Abba a problémába, hogy ez a tény milyen további kérdéseket vet fel műkereskedelmi szempontból – például hogy aki olcsóbban jutott hozzá akkor egy eredeti Kleinhez, azé vajon ma is kevesebbet ér, mint aki többet fizetett egy másik, de pontosan ugyanolyan festményért?; illetve hogy ez a különbség például megjelenik-e akkor is, ha az akkori vásárlók újra forgalomba bocsátanák a műveket? – most nem is megyek bele.)

Yves Klein: Untitled Blue Monochrome (IKB 322)

Hogy mennyit pontosan, azt ma már nem tudjuk, de azt láthatjuk, hogy a most Milánóban kalapács alá kerülő monokróm kék kép ezekhez az akkoriakhoz képest milyen kicsi, nyilván ezért is ilyen „olcsó”… Merthogy ami Klein csúcs-árait illeti: a Le Rose du bleu (RE 22) című, 1960-ban alkotott – és a címével ellentétben ráadásul nem is kék, hanem lilás színű – vásznáért 2012 júniusában a Christie’s londoni árverésén 23.561.250 fontot (36.779.111 dollár; 8,4 milliárd forint) adott meg valaki; az FC 1. (Fire Color 1.) című 1962-es nagyméretű, egy művészi akció során már valóban a rá jellemző kék festékkel a vásznon nyomokat hagyó munkájáért pedig 2012 májusában a Christie’s New York-i aukcióján 36.482.500 dollárt fizettek.

Viszont: ha valaki szeretne magának egy ilyen Klein-monokrómot, de nincs ennyi pénze, nem kell mást tennie, mint vásárolni egy-két tubus IKB-kéket, szerezni egy pontosan ugyanilyen méretű vásznat, és szépen egyenletesen elkenni rajta a festéket. Így ugyanis gyakorlatilag egy pontosan ugyanolyan tárgyat tud előállítani, mint amilyen az adott eredeti Klein-festmény.

Más kérdés, hogy az övé a műtárgypiacon alighanem egy fillért sem fog érni…

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X