Szigeti Csongor: „Az alkotómunka lényege a lelkesedés, a kitartás és az optimizmus”

Középiskolásként szobrásznak és keramikusnak tanult, később intermédia művészként folytatta az útját. Szigeti Csongor szerint az élet és a művészet szétválasztása felesleges. Folyamatosan megörökíti azt, ami számára érdekes a világból, alkotásai pedig nem távolról szemlélendő objektumok, hanem meg- és átélhető élmények.

– Szobrász és kerámia szakon kezdted a tanulmányaidat, ma már intermédia művészként lehet téged definiálni. Mik és kik alakították az alkotói pályádat?

– Anyum építész, apum nyomdász, ezeket rokon szakmáknak tekintem. Gyerekkoromban sokat jártam be a munkahelyükre, inspiráltak az ottani élmények. Szerencsém volt, mivel mind a ketten maximálisan támogattak, amikor 5. osztályba a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumba felvételiztem képzőművészetre. A szüleim megbíztak bennem, elhitték, hogy tudom mit akarok, így sosem szóltak bele a döntéseimbe. A Líceum nagyon jó iskola volt, klasszikus, de szilárd alapokat adott. Kilencedik osztálytól választottam a szobrász, később a kerámia szakot, ezekből is diplomáztam. Ez azóta is meghatározza a formákról, kompozícióról, térről való gondolkodásomat, az anyagokhoz való viszonyomat.

Valamilyen mértékben fotót és grafikát is tanultam, így ezután a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakára felvételiztem. Másodév után átmentem intermédiára, majd ott is diplomáztam. Ez jól szemlélteti, hogy mindig bennem volt az új területek felfedezésének vágya, természetesnek éreztem az ilyen jellegű szörfölést.

– Mi dönti el, hogy egy adott témát milyen médium segítségével jelenítesz meg? 

– Általában két irányból jön az inspiráció: vagy gondolati, érzelmi síkon hat rám valami, amihez később találom meg a kifejezésmódot, vagy éppen egy olyan objektummal találkozom az épített vagy a természeti környezetben, ami mint formai megoldás kezd el érdekelni, és lassan telik meg jelentéstartalommal. Nagyon szeretek utazni, szinte vágyom rá, hogy az általam még nem ismert világok hassanak rám. Azonban ez nem azt jelenti, hogy a megszokott környezetemben ne fedeznék fel minden nap valami érdekeset. Azt is mondhatnám, szeretek turistát játszani, és újra rácsodálkozni a mindennapi dolgokra. A munkák megszületésénél fontos szerepet játszik, hogy elég széles azoknak az anyagoknak és technikáknak a repertoárja, amiket ismerek, de amúgy is imádok barkácsolni, új technikákat megtanulni, szükség esetén még ki nem próbált megoldást választani. Furcsa, de nem igazán tudom tetten érni azt, hogy mikor dől el, hogy milyen médiumot választok, vagy éppen több médiumot egyszerre. Van, hogy egyből beugrik egy megoldás, máskor évekig kering a fejemben egy gondolat, és nehezen találja meg a megszületésének módját.

– Korábban mesélted, hogy mindig nálad van a fényképezőgéped. Miket fotózol leginkább? S ez azt is jelenti, hogy minden egyes pillanatban dolgozol?

– A mindennapi fotózás naplószerűen működik, úgymond jegyzetként, így egyáltalán nem érzem munkának. Csak néha válik azzá, ha túl sokan kérnek meg, hogy fotózzak be nekik ezt-azt. A fotózás több aspektusból is nagy örömet okoz. Egyfelől rögzítem az inspirációimat, így nem tudnak a feledés homályába veszni, és ez az elsődleges. Másfelől egy fénykép olyan dolgokat képes megragadni, amire a figyelmünk nem tud kiterjedni, mert túlságosan fókuszálunk valamire, és csak később vesszük észre, hogy mennyivel gazdagabb egy-egy kép, mi mindent rejt. Magam részéről nagyon taszít a mobiltelefonnal való fotózás, ami szerintem sok szempontból uniformizálta a képeket és a látásmódot. Ezért hordok magamnál mindig fényképezőgépet és több objektívet, látószöget, telefonnal ritkán kattintok.

– Az instagramon több oldalad is fut. Mesélnél ezekről? S adódik a kérdés, hiszen már utaltál is rá, hogy a mai vizualitással teli életünkben, amikor mindenki folyamatosan dokumentálja és megosztja az élményeit, történeteit vagy a saját magáról készült fotókat, mennyire mosódik össze a határ a művészet és a mindennapi aktusok között? 

– A művészet és az élet közötti határok akárcsak maga a művészet fogaloma, emberi kreálmányok. Én inkább úgy tekintek a tevékenységemre, mint egy koncentrált és önfeledt játékra, s ezt az élményt megpróbálom megosztani a létrejövő objektumok, konstellációk által – szándékosan nem, a véleményem szerint túlhasznált, installáció szót mondtam. Az instagram oldalaim többnyire nem arról mesélnek közvetlenül, hogy élek és mit fogyasztok, hanem azt szemléltetik, hogyan és miket látok érdekesnek, értékesnek, inspiratívnak, furcsának.

A személyes instám inkább napló, a public art found-ban olyan tárgyak és szituációk jelennek meg, amelyek nem művészeti céllal jöttek létre, de köztéri alkotásoknak tekintek.  A top creatures ennek egyik specifikus leágazása, ami csak antennákkal foglalkozik.

– Bevallom még soha senkit sem hallottam, aki ennyire lelkesen tudna mesélni az antennákról. Készítettél is egy elég rendhagyó könyvet, melynek segítségével Debrecen legizgalmasabb antennáit lehet megnézni. Mi fogott meg ezekben az épített szerkezetekben, s mi az egyediségük? 

– Az 1900-as évek legelején jelentek meg az addig ismeretlen, különös objektumok, az antennák. A rádió, tv, majd a mobileszközök elterjedésével ez a nélkülözhetetlen elem automatikusan a városok részévé vált, ugyanakkor szinte az egyetlen olyan markáns jelenség ebben a közegben, ami kívül maradt a mindenkori design- és esztétikai törekvéseken. Ez az „alien” nodesign aspektusa az, ami talán a legjobban érdekel. Annak ellenére, hogy olyan tárgyakról, építményekről beszélünk, amiknek a kinézetét a tervezés és a gyártás során pusztán funkcionális szempontok határozzák meg, mégis a formavariációk gazdagsága jellemzi őket. Meghatározó kompozíciókként állnak az épületek magaslatain. Szikár funkcionalitásuk ellenére komplex tudományos, kommunikációs, társadalmi, kulturális vonatkozások fedezhetők fel bennük. Olyan sűrítmények, amelyeket önmaguk és koruk emlékműveinek tekintek.

Szigeti Csongor kiállítása az Esernyós Galériában

Ebből az inspirációból született a MAMŰ Galériába tervezett kiállítás is, ahol egy antennakomplexumot vittem le a pincébe, és az azt megelőzően elindított a TOP CREATURES insta oldal, mely folyamatosan bővül. A téma egyik utolsó darabja a „TOP_CREATURES antenna séták”. Ez egy limitált számú kiadvány és mellé készült egy installáció, ami a MODEM-ben a „Dizájn és ellenállás – Debreceni Nemzetközi Művésztelep 2018” című kiállításon lett bemutatva. Az alternatív útikönyv 7 belvárosi és 4 külvárosi sétán vezet végig, melyek során Debrecen antennái tekinthetők meg. Szembe menve a számomra unalmas turisztikai trendekkel, a helyi látványosságok mellett a város egy másik aspektusát mutatja meg. Google térképen is megtalálhatók a séták, illetve a kiadvány digitális változata is elérhető.

– Csapda munkáid már-már ikonikussá váltak. Hogyan indult és hogyan alakult ez a projekt, miként ejtik csapdába az érzékelésünket ezek az alkotások? Amúgy te milyen csapdahelyzetekkel találkoztál az életed során? 

– Az első ember méretű csapda, amelynek formai inspirációja egy halcsapda (varsa) volt, s ez annak egy átalakított, felnagyított változata, magánéleti élményből indult ki. De erről nem szeretnék mesélni, mert az gondolom, hogy anélkül is működik. Aztán építettem egércsapda formájút, de olyan is készült, amiben éppen a saját portrémba lehet bemászni. Összesen hat darabja van a sorozatnak, a legutolsót Japánban, az Echigo Tsumari Art Triennale-n készítettem. Volt egy kiállításom az Esernyős Galériában, ahol a kurátorral arra gondoltunk, hogy összegyűjtjük az addigi összes csapdámat egy térbe. Azzal kiegészítve, hogy olyan világítást is kitaláltam hozzá, melynek segítségével a ketrecek rácsszerkezete kiterjedt a galéria oldalfalaira és a mennyezetre is. Ezek egy része forgott, szinte pszichedelikus élményt nyújtva. Különösen a megnyitót celebráló Tatlin zenéjével, ami géphangokból építkezik. A későbbiekben ez a gondolat különböző formájú kisebb, ún. fejketrecekben él tovább.

– Foglalkoztál már a fogyasztói társadalom kérdésköreivel, az ember és az anyag kapcsolatával, de emeltél emlékművet a természetnek, egy fának is. Milyen kérdésfeltevések érdekelnek most leginkább? 

– Folyamatosan foglalkoztat a körülöttünk zajló társadalmi és környezeti változás, de nem aktuálpolitikai és azonnali reakciók szintjén. Azt gondolom, hogy idő kell míg lecsapódnak és esszencializálódnak bizonyos gondolatok, következtetések. Olyan fázisban vagyok, ahol egyre jobban foglalkoztat az összegzés, az áttekintés, ami saját magam és a munkáimat illeti. Foglalkoztat az írás is, tehát kézenfekvő és időszerűidőszerű lenne valamilyen módon rögzíteni a gondolataimat, elsősorban magam számára. Szeretnék jobban elmélyülni a fotózásban is. Nem fotóművészeti ambíciókra kell gondolni, csak szeretném gyakorolni és elmélyíteni az ezen a nyelven belüli eszközhasználatot és kifejezésmódokat. Azért, hogy pontosabban tudjam visszaadni az elképzeléseimet, legyen szó insta naplóról vagy éppen a public art found-ról. Ez utóbbi, akárcsak az antennás, folyamatosan futó projektek. Illetve mivel itt a nyár, már elkezdődtek a művésztelepek és workshopok is. Ezeket különösen szeretem, hiszen új helyekre utazok, és megszakítás nélkül egy-két hétig egy dologra tudok koncentrálni, ami a mai, figyelmünket szétcincáló világban nagy kincs.

– Sokat utazol szerte a világban. Mik voltak a legmeghatározóbb helyszínek, művészeti élmények? 

– Indiát kell említenem első helyen, hisz annyira gyökeresen különbözik a mi nyugati típusú civilizációnktól, hogy a legnagyobb kulturális sokk ott ért. Lenyűgöz, hogy miként lehet ennyire másképp gondolni és csinálni dolgokat. Ez kitágítja az ember horizontját. Szinte feldolgozhatatlan mennyiségű élménnyel gazdagodtam ott. De említhetném Dél-Koreát Japánt Kínát is. Nem szeretnék semmiféle alá-fölérendeltségi viszonyban gondolkodni, egyszerűen csak más.  Egy olyan másság, ami sok mindent megtanít, és amit nem találtam meg Európában.

– Egerben a Vizuális Művészeti Intézetben tanítasz, a hallgatók munkáiból most nyílt kiállítás a Kepes Intézetben. Hogy dolgozol tanárként, s mi a legfontosabb, amit át szeretnél adni a diákjaidnak?

– Igen, lezajlott a BA-sok diplomavédése és következik az MA-sok kiállítása. A lelkesedést, a kitartást és az optimizmust nagyon lényegesnek tartom az alkotómunkában, első körben talán ezt szeretném átragasztani, és a “bármit meg tudunk álmodni, meg tudunk tervezni és létre is tudunk hozni” attitűdöt. Hiszek a mindennapi rutinban és flowban, ami átlendít a nehézségeken. Ez szerves kötőanyag a ma és a jövőben megszülető művek között.

– A Tipózóna az eltelt 3 évben már nemcsak az itthoni tervezőgrafikai tanszékek hallgatói számra lett kikerülhetetlen platform, de nemzetközi résztvevők is voltak. Mi a célotok ezzel a projekttel, s idén miért a Copy/Paste fogalompárt választottátok feldolgozandó témaként?

– Nem titkolt célunk, hogy a Tipózóna meghatározó eseménnyé váljon. Ezzel is erősítsük az egri Vizuális Művészeti Intézet szakmai pozícióját és láthatóságát a hazai és nemzetközi térképen. Közvetlen párbeszédet kezdeményezzük más egyetemekkel, szakmai szervezetekkel. Az idei tematikával kapcsolatban kollegáim, Csontó Lajos, és Süli-Zakar Szabolcs, a kiállítás kurátorainak felhívásából idézek: „Korunkra jellemző az állandó reprodukciós, másolási kényszer, az újrahasznosítás, és a felfoghatatlan mennyiségű digitális változat jelenléte. A COPY/PASTE parancs hajdan a szövegszerkesztésben alapvető szerkesztési tevékenységet írta le, mára viszont inkább a meglévő tartalmak kisajátításával, és azok mixelésével kialakított új kontextus általános szimbólumává vált. Ebben a „kollázs kultúrában” percenként felfoghatatlan mennyiségű COPY/PASTE keletkezik mind tartalmi, mind formai értelemben.”

– Régóta az aqb-ben van a műtermed. Mit jelent számodra ez a tér, s mit ad hozzá a munkáidhoz ez a közeg?

– Fontos a közösség, de fontos a magány is. Én az a típusú művész vagyok, aki néha szeret elvonulni és magára zárni az ajtót. Mindig is oszcilláltam a közösség pörgés és a másik véglet, a hermetikus elszigetelődés között. Itt mindkettőre megvan a lehetőség. Az egész helynek van egy jó kisugárzása, ami nekem nagyon sokat segít a munkában való elmélyülésben.