A szólózongora-estek külön fejezetet jelentenek az életemben. Ezért sokszor gondolom azt, hogy befogadásukra egy hatalmas hangversenyterem kevés intimitást nyújt. Mert én arra vágyom, hogy ellazulhassak közben.
De nem úgy, hogy jobbról-balról ülnek mellettem, és az ülőalkalmatosság meg a szomszéd legkisebb zajait is hallani lehet. A terem szépsége és ünnepélyessége még kárpótolhat, de jobb egy bőrfotelben megpihenve hallgatni a zongoramuzsikát (leginkább romantikus darabokat, főleg Chopint), miközben jófajta bort kortyolgat az ember.
Ha már szólókoncerten járok, szeretnék valami személyes kapcsolatot is a művésszel, érezni, ahogyan ideális esetben egybeolvad a darabbal, gesztusai, testbeszéde is gazdagítja az élményt, hitelesebbé, személyesebbé teszik az előadást.
Persze, lehetséges, hogy elcsépelt szó a hitelesség, de a zongora esetében különösen indokolt szóba hozni. Sok világsztárt látni-hallani, élőben is, aki bár tökéletes technikáról ad tanúbizonyságot, valamiért mégsem történik meg a csoda. Erre sokan tartják példának Lang Langot, akinek hihetetlen a technikája, ám nagyon kevés darabban mutat személyes értelmezést, átéltséget. Aztán van olyan is, amikor az ember egy abszolút világsztár koncertjén vár túl sokat, és semmi nem jön össze a csodából, vagy egyszerűen unalmas rutin az egész.
Farkas Gábor lemezbemutató koncertjére úgy mentem, hogy igyekeztem mindent kikapcsolni. Volt mit, épp sok minden kavargott a fejemben, ez nem épp ideális állapot csendes, befelé fordulós, merengős koncertre.
A lemez, és így a koncert címe is (Farkas Chopinje) arról árulkodik, hogy a művésznek megvan a saját különleges viszonya Chopin muzsikájához. Aki itt belép, személyes élménnyel, egyedi látásmóddal találkozik majd. Kíváncsi voltam nagyon, hiszen fiatal zongorista érkezett, de számos díj áll mögötte már most.
Bőven volt időm megtalálni a helyem, és igyekeztem a legnagyobb gonddal kialakítani azt a csendes pontot, ahol a korábban leírt lelkiállapot a legnagyobb eséllyel alakulhat ki. Személyes komfortérzésem fontos tényezője, hogy valaki, aki 190 cm, a hazai koncerttermek nagy részében erős beosztással tudja magát a székbe becsavargatni. Így meg kell jegyeznem, hogy a Vigadó dísztermének ülései egy magas zenebarátnak is alkalmasak a zenei élmény körülményeinek megteremtéséhez, higgyék el nekem, nagyon nem mindegy.
A negyedik sorban ülök, középen, szólókoncerten ez kiváló hely, érezni is a művész és a közönség között vibráló alkotó feszültséget. Izgalmas az élmény, és a zongorista nem is játssza túl se magát, se a művet. Nem próbálja mesterségesen mímelni, hogy mennyire magával ragadja őt Chopin balladája, és hogy ő most épp rettenetesen önkifejez. (Mert vannak ilyenek, egyik végletként, de amikor a művész rezzenéstelen hideg arcán a semmi látszik, az még rosszabb. )
Itt bejött egy szimpatikus srác, Farkas Gábor, aki semmivel nem akart díszelegni, mert mentes mindenféle allűrtől, és merte vállalni eszköztelen kedvességét.
Mintha azt sugározná, hogy „figyeljetek ide, most megmutatok nektek néhány darabot, ami a szívemnek nagyon kedves, és megpróbálom minél jobban eljátszani”. De nem is kell más, mert ez a hitelesség felé vezető út első lépcsőfoka.
Elindul az előadás, és már tudtam, éreztem az első hangoktól kezdve, hogy végig fogom hallgatni a koncertet, mert ennél az előadónál egyszerűen érdekel, hogy honnan hova jutunk. Pedig én türelmetlen fajta vagyok, nagy sztárok koncertjeit is otthagyom, ha a hitelesség helyett a rutin jön át.
Farkas Gábor játéka megteremtette az ideális hallgatói helyzetet, amelyben régen átélt, de végtelen tájak és érzelmek felé fordulhatunk. Művész és mű egybeforrott ott előttünk, és nem volt benne semmilyen erőltetettség vagy álpátosz. Mindez azért történhetett meg, mert ő nem akarta görcsösen, hogy megtörténjen.
Csak kialakult, mert Farkas Gábornak tehetsége, tudása, ambíciója és nagy jövője van.
És történhetett ez meg azért, mert, amikor kicsit közbetapsolt a közönség, ahol nem is nagyon kellett volna, fogta magát, és mintha mi sem lenne természetesebb, felállt és mosolyogva meghajolt.
Így van ez jól, ha a közönség és a művész kapcsolata már a koncert elejétől fogva a kölcsönös tiszteleten alapul. Ha tetszik valami, hát tapsolunk, mert egyszerűen jólesik együtt örülni a művésszel. És itt az „együtt” szón volt a hangsúly.