A Senki többetről a Senki többet?-ben, avagy egy film a blogon

Senki többet - forrás: Magyarhangya

Július 10-én, szerdán este 20:00 órakor az Uránia Nemzeti Filmszínházban premier előtti vetítésen lehet megtekinteni Nathaniel Kahn The Price of Everything – a magyar forgalmazásban Senki többet – című 2018-as dokumentumfilmjét, amely a műkereskedelmi világ kulisszatitkaiba, a művészeti piac rejtelmeibe vezeti be a nézőket. És ha már nekünk van itt a Papageno.hu-n egy Senki többet? című blogunk, amelyik nagyjából ugyanezzel a céllal indult el, akkor hát nem mehetünk el szó nélkül az amerikai „kollégák” ugyanilyen című és tematikájú munkája mellett.

Kezdjük azzal: a Senki többet című film rendezője nem akárki a szakmában; az 1962-ben született Nathaniel Kahnt eddig kétszer jelölték Oscar-díjra dokumentumfilm-kategóriában: 2003-ban az édesapjáról, a neves amerikai építész Louis Isadore Kahnról (1901–1974) készített My Architect; 2006-ben pedig a Two Hands című, az 1928-ban született zongorista Leon Fleisherről forgatott filmjeiért. Ez a mostani munkája pedig 2018-ban a Sundance Filmfesztiválon kapott jelölést a Legjobb dokumentumfilm-kategóriában. Mindenképpen meg kell még említenünk a film képi világát megteremtő operatőr, Robert Richman nevét is, aki 2009-ben egyszer már nyert egy Legjobb operatőr-díjat a Sundance Filmfesztiválon.

Kahn és Richman hosszú hónapokon át dolgoztak ezen a filmen: tucatnyi szakembert – művészeket, kritikusokat, kurátorokat, galeristákat, műgyűjtőket, árverezőházi munkatársakat – ültettek kamerájuk elé, hogy a művészet és a pénz sokrétű kapcsolatáról faggassák őket; jártak műtermekben és árveréseken, sok-sok dollármilliós műkincseket őrző magánlakásokban és múzeumokban, művészeti vásárokon és galériákban, hogy minél többet megtudjanak a műkereskedelem titkairól, de legalábbis érdekeségeiről.

Filmjük így egy lenyűgöző, magával ragadó, kalandos keresztül-kasul utazás lett a világ egyik legkülönösebb piacterén,

az egyetlen olyan piacon, ahol a konkurencia nem lenyomja, hanem egyre magasabbra emeli az árakat, és ahol a vásárlók nem azért harcolnak egymással, hogy valamit minél olcsóbban, hanem hogy minél drágábban vehessenek meg.

Senki többet – forrás: Magyarhangya

„Alapvető, hogy egy műtárgynak drágának kell lenni” – ez az egyik legelső mondat, ami elhangzik a filmben; és ha ehhez hozzátesszük (a filmben nem szereplő) Judith Benhamou-Huet francia műtárgypiaci szakértő sok évvel ezelőtti véleményét, aki arra a saját maga által feltett kérdésre, hogy „Mi a műalkotás?”, így válaszolt: „Minden, ami pénzt hozhat, műalkotásnak minősül”, akkor máris láthatjuk, hogy bizony nem egykönnyen átlátható (piaci) területen járunk. Így aztán az sem meglepő, hogy Kahn annyiféle, önmagában akár mind igaz, mégis egymásnak olykor homlokegyenesen ellentmondó véleményt rögzíthet a kamerájával: egy idősebb, feltehetően múzeumban dolgozó művészettörténész például azt mondja: „a műkereskedelem egy teljesen perverz, kiforgatott világ”; az árverezőház szakértője azt: „a múzeum olyan, mint egy temető” (értsd hogy ott a műtárgyak legnagyobb része láthatatlanul hever a raktárakban); az egyik művész azt mondja: „a galériám jobban szeretné, ha eladhatóbb műveket készítenék”; egy másik azt: „a pénz mocskos” (miközben pedig róla pontosan tudjuk, hogy a legdrágább képe 30.389.000 fontért (12,654 milliárd forint) kelt el 2015-ben egy árverésen).

Senki többet – forrás: Magyarhangya

Kahn kamerája elvisz minket a ma élő (egyik) legnagyobb művész-sztár, Jeff Koons „gyárába” is, ahol „bér-rabszolgák” tucatjai dolgoznak a művész által kitalált projekteken. Látjuk például azt a névtelen festőt, egyet a sok közül, aki éppen egy tökéletesen hű Giotto-képet fest Koons Gazing Ball (Bámészkodó golyó) sorozatához; később ugyanebből a sorozatból látunk egy „Courbet-képet” egy magángyűjteményben, már „készen”, a másolt vászon előtt a Koons által elé helyezett kék tükörgolyóval, amelyben ott csillog a kép („erő”)terében az egész előtte lévő világ. „2,5 millió dollárért vettem – meséli a tulaj, és még hozzáteszi: – elég szerényen volt beárazva”.

Ebben a lakásban, egy New York-i felhőkarcoló sokadik emeletén (az ablakon túl – nagyrészt tulajdonképpen alattunk – gyönyörűen látszik a város), a falakon sok más kép között Andy Warhol egyik Lize, egy Koponyája, egy Utolsó vacsorája, vagy éppen egy Rauschenberg-festmény lóg, az egyik szobában Damien Hirst formaldehides akváriumában egy bárány áll, egy posztamensen pedig Jeff Koons egyik ezüst lufinyula csillog. „1991-ben vettem meg 945-ért” – mondja róla a gyűjtő, értsd 945.000 dollárért. „Most 65 milliót ér” – teszi hozzá; mi pedig azóta már azt is tudjuk, hogy nem, nem annyit, sokkal többet, hiszen a Rabbit (Nyúl) egyik példánya a négyből 2019 májusában a Christie’s New York-i árverésén a jutalékokkal együtt 91.075.000 dollárért (26,416 milliárd forint) cserélt gazdát (mint ezt akkor meg is írtuk itt a blogban).

Ide kapcsolódik:
Egy acélszürke lufinyúl, amely átalakította a kultúránkat

A New York-i lakás gazdája, a mai műgyűjtő Stefan Edlis 1941-ben, tizenöt évesen menekült el özvegy édesanyjával Németországból Amerikába. Máig megvan a német útlevele – mutatja is a kamerának, miközben nevetve mondja: „már lejárt” –, benne a hatalmas bepecsételt J-betű: Jude, zsidó. Az egyik szobájában, két művészeti könyvekkel zsúfolt könyvespolca között pedig most ott térdepel Maurizio Cattelan Him (Ő) című szobra, a gyerektestű Hitler, amint összetett kezekkel imádkozik. „250.000 dollárért vettem, ma 17 milliót ér” – meséli Edlis (egészen pontosan – teszem hozzá – a szobor egy példánya 17.189.000 dollárért kelt el 2016 májusában a Christie’s New York-i árverésén).

Senki többet – forrás: Magyarhangya

A film végén pedig azt is látjuk, amikor Edlis és felesége gyűjteményük negyvenkét művét ajándékozzák oda – a becslés szerint mintegy 400 millió dollárnyi összértékben – a The Art Institute of Chicagonak. A „Nem hiányoznak otthon?” kérdésre pedig egészen komolyan feleli: „Minden falam tele van”.

De Edlis úr története csak az egyik szála Kahn filmjének. Mert az ő lakása mellett Richman kameráján keresztül ellátogathatunk például a 2017. májusi New York-i Frieze műkereskedelmi vásárra is, ahol az akkori legnagyobb sztár Jean-Michel Basquiat Red Rabbit (Vörös nyúl) című 1982-es vászna volt, amelyik az Eykyn Maclean Gallery standján 8,5 millió dollárért várta a vevőket. És amikor a narrátor szerepében a rendező azt mondja a vásár forgatagában Gavin Brown műkereskedőnek, hogy „érdekes, hogy a művészek mennyire nem járnak az ilyen rendezvényekre”, akkor a dealer a film egyik legőszintébb mondatát válaszolja neki: „Én sem jönnék ide, ha nem lenne muszáj”.

De hát muszáj, hiszen a piac pörgése egy percre sem állhat meg. Amy Cappellazzo, a Sotheby’s aukciósház szakértője, a film egyik „főszereplője” mondja ugyanezen a vásáron egy kép előtt állva: „kétszer adtam már el”. Később végig kísérhetjük őt egy Sotheby’s-árverés előkészítésének procedúráján: látjuk a katalógusszerkesztést, a „vevővadászatot”, majd a végén az árverést, ahol csak úgy röpködnek a milliók (dollárban). És végül látjuk, ahogyan a frissen megvásárolt képek egy része szépen összecsomagolva eltűnik egy raktárban…

Senki többet – forrás: Magyarhangya

De ez még mindig nem minden. Látjuk a filmben George Condo egy képének elkészülését az első színfoltok felvitelétől a szignó ráfestéséig, miközben a művész végig kommentálja nekünk a munkafolyamatot, illetve mesél a múltjáról, a pályájáról, meg mindarról, amit a művészetről és annak piacáról gondol.

Senki többet? – forrás: Magyarhangya

Látjuk magabiztosan nyilatkozni a műkereskedelemről Mary Boone műkereskedőt – aki most, erről persze a film még nem tudhatott, a galériája helyett éppen valahol egy cellában ülhet, miután idén februárban egy amerikai bíróság két és fél éves börtönbüntetésre ítélte hárommillió dolláros adócsalás miatt… Aztán látjuk a gyűjtőt, aki még ma is sírva fakadva lép el a kamera elől, amikor arról mesél az otthonában, a képei között, hogy micsoda élmény volt a számára, amikor egy Art Basel Miami vásáron megpillantott egy Damien Hirst-festményt: attól a perctől fogva vált gyűjtővé. Közbe-közben látjuk Jackson Pollockot archív felvételen festéket csorgatni; és látjuk az 1973-as New York-i Robert és Ethel Scull-árverés felvételeit, ahol felbukkan a legendás műkereskedő, Leo Castelli figurája is, és amelynek a végén a képeit eladó gyűjtő és Robert Rauschenberg, az egyik művész, akit éppen nagyon drágán adott el, ha játékosan is, de összeszólalkozik azon, hogy kit is illetne meg a haszon egy-egy ilyen árverés busás bevétele után.

A film egy másik rendre visszatérő „főszereplője” Larry Poons, a több mint nyolcvan esztendős, siket festőművész, aki Koons csilivili „műtárgy-gyárával” szemben egy ütött-kopott, lepukkant farmon él valahol a természet közepén, és egyedül festi hatalmas vásznait. Közben arról is mesél, hogy az első képeit ő is ugyanúgy 1000 dollárért adta el, mint Jasper Johns. Csakhogy Johns ma 110 millió dollárt ér (ennyiért elkelt „zászlójáról” is esett már szó a blogban korábban), Poonsról meg sokan azt gondolják – ő maga meséli el ezt is –, már nem is él, annyira nincs a köztudatban. De, teszi hozzá, „azt hiszem, már tényleg nem élnék, ha akkor meggazdagszom”. A film végén is látjuk még őt, amint egy nagy, „újra felfedező” New York-i kiállítására menet megáll a csillogó nagyvárosban egy csillogó kirakat előtt, amelyben Jeff Koons lufinyulával díszített Louis Vuitton-táskák vannak kitéve. Otthon, a farmján viszont saját blues-szerzeményét gitározza; képekről… (Nagyon meg lennék lepve, ha Jeff Koons egyáltalán tudna gitározni.)

Senki többet – forrás: Magyarhangya

Ugyancsak a film vége felé látjuk, amint a nigériai származású, afroamerikai festőnő, akit már korábban is többször megszólaltattak, Njideka Akunyili Crosby otthon ül, és egy elé tett laptopon nézi élőben, ahogyan az előzetesen megadott 200.000–300.000 dolláros becsérték helyett 900.000 dollárért ütik le egy képét. Nézi, és – a film egyik legkiemelkedőbb pillanata ez – üres a tekintete, az arcán semmiféle érzelem nem látszik. A nézőben meg csak kavarognak a kérdések, az indulatok, a gondolatok.

A film megtekintése után persze adódik a kérdés: vajon többet tudunk-e a megnézése után a műkereskedelem világáról, mint amennyit előtte tudtunk?

A válaszom rá: sokkal. És vajon akkor most már jobban is értjük-e ezt a világot? Aligha… De hát hogyan is érthetnénk, hiszen ahogyan a forgatás után a film rendezője maga is nyilatkozta valahol: „kiderült számomra, hogy ez a világ sokkal inkább ellentmondásos, mint ahogy azt az elején képzeltem”. Ezekről az ellentmondásokról viszont tényleg nagyon sokat megtudhatunk a filmből; ráadásul egy rendkívül izgalmas, tömény, és még szórakoztató is másfél óra alatt.

A július 10-i 20:00 órás premier előtti vetítés után az Uránia filmszínház színpadán egy kerekasztal-beszélgetés is lesz a témáról, amelynek résztvevői Oltai Kata művészettörténész, kurátor, a Feri feminista galéria alapítója és vezetője; Bencze Péter kurátor, az Everybody Needs Art projekt alapítója és vezetője; valamint jelen soroknak is írója, a Papageno.hu Senki többet? blogjának szerzője, Martos Gábor műkereskedelmi szakíró lesznek. A beszélgetés moderátora Ott Anna kulturális menedzser, a Hadik Kávéház művészeti vezetője. Two in one egy este – kell ennél jobb üzlet…?

The Price of Everything / Senki többet (2018)

Színes amerikai dokumentumfilm, angol nyelven, magyar felirattal, 98 perc

Rendezte: Nathaniel Kahn

Országos bemutató: 2019. július 18.

Forgalmazó: Magyarhangya