Az énekesnő, akit a férje plasztikai műtétre kényszerített

Sarah Vaughan - fotó: William P. Gottlieb

Sarah Vaughanról, az 1990-ben elhunyt jazzdíváról az eminens amerikai kritikus és jazztörténész, Gary Giddins írta, hogy ő volt „a modern jazz, a háború utáni szédítő virtuozitás, a csípős humor és a vakmerő szeszély örök fiatal hangja.” Hozzátette: „bármilyen figyelmesen is boncolgatjuk tehetségének összetevőit, (…) a végén kénytelenek vagyunk csendes áhítattal adózni adottságai legtüneményesebbikének, amellyel született, a hangnak, amilyennel az ember életében csak egyszer találkozik, vagy talán egyszer sem.”

A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:

Kobo

Nook

DiBook

Az 1943-ban még csak 19 éves Sarah Vaughan megnyerte a harlemi Apollo Színház tehetségkutató versenyét. Billy Eckstine ajánlására került másodzongorista-énekesként Earl Hines zenekarába. Ott ismerkedett meg Charlie Parkerrel és Dizzy Gillespie-vel. Elmondhatjuk, hogy ő volt az első énekesnő, aki már a pályafutása kezdetén a bebop hatása alá került. Talán az akkor még ezoterikusnak ható stílusa, vagy az önbizalom és a menedzsment hiánya volt az oka annak, hogy egészen a 40-es évek végéig a nagyközönség figyelmen kívül hagyta az egyébként csodálatos adottságokkal rendelkező énekesnőt.

Ide kapcsolódik:
Az énekes, akit „szépia Sinatraként” emlegettek

Háromoktávos hangterjedelmével, az erőfeszítések nélkül átívelt terjedelmes hangközökkel, kivételesen szép hangjával, virtuozitásával, gyönyörű vibratójával, páratlan időzítésével és harmóniaérzékével

akár az opera világában is az elsők közé küzdhette volna fel magát.

De pályafutásának első hét évében ezt csak a zenésztársak fogták fel. Nem véletlen, hogy amikor 20 éves korában felvette Dizzy Gillespie-vel a trombitás Night in Tunisiájának vokálváltozatát, akkor a zongoránál a befolyásos jazztörténész és kritikus, Leonard Feather ült, míg első emlékezetes szólóénekesi felvételéhez, a Lover Manhez Charlie Parker és Dizzy Gillespie szolgáltatta a kíséretet 1945-ben.

Ide kapcsolódik:
A legendás Dizzy Gillespie

Sarah Vaughan első férje s egyben menedzsere, a trombitás George Treadwell mindent elkövetett, hogy az énekesnőt maximálisan piacképessé tegye. Megoperáltatta az orrát, új frizurát készíttetett neki, szépségszalonba küldte, hogy lefogyjon, és személyesen figyelt a ruhatárára. A New Jersey-i baptista templomi kórusból New Yorkba keveredett, egykoron esetlen és gátlásos lányból igéző dívát varázsolt, akinek repertoárját teletömte népszerű slágerekkel, melyeket gyakran kissé esztrádszerű, de hatásos kísérettel adott elő, felvillantva elképesztő tehetségét. Így igen rövid idő alatt hatalmas népszerűségre tett szert az ötvenes években, és ez tette lehetővé, hogy jazzes közegben is koncertezhessen, lemezeket készíthessen. A házasság válással végződött. Az énekesnő utólag nem volt hálás Treadwellnek. Mint később a DownBeat riporterének nyilatkozta: „Minden, amit George értem tett, valójában magáért tette. Ezt senki sem akarja megírni, de ez az igazság, és szeretném, ha az emberek ezt megértenék.” 1958-ban újra megházasodott. Második férje, C. B. Atkins chicagói üzletember és kőkemény menedzser volt, aki mellett Vaughan megengedhette magának, hogy csak a művészetének éljen.

Sztárstátusza lehetővé tette, hogy személyiségében az igazi jazzművész is kibontakozhasson.

Vaughant a kritikusok általában az isteni jelzővel illették, noha voltak bírálói is, akik kifogásolták, hogy az énekesnő gyakran feláldozza a dalok szövegét a muzikalitásért, vagyis ha úgy adódik, nagyobb súlyt fektet arra, hogy hangszeres szólistához hasonlóan hallassa magát, mint hogy a szöveg tartalmát hangsúlyozza. Ugyanakkor a többség pont azt a hihetetlen képességét szerette, hogy

hangszerként használta az emberi hangot.

Volt olyan is, aki azt rótta fel neki, hogy páratlan technikája felülírta előadásaiban az érzés szerepét. Ez leginkább ízlés kérdése. Ha előadásában meghallgatunk egy olyan balladát, mint Erroll Garner szerzeménye, a Misty, akkor inkább az derül ki, hogy ez a páratlan technika az érzés fokozását, semmint háttérbe szorítását szolgálja.

Vaughan emellett hihetetlenül jól tudott scattelni. Sok énekesnő, ha scattelt, gyakran vissza-visszatért a már bevált panelekhez. Sarah Vaughan, aki nemigen szeretett próbálni, nem énekelte ugyanazt a számot kétszer ugyanúgy.

Ide kapcsolódik:
Így találta ki Louis Armstrong a scat műfaját

A 70-es években mintha ujjászületett volna, kiváltképp azt követően, hogy Norman Granz, aki akkor Ella Fitzgeraldot is menedzselte, szerződtette Sarah-t saját jazzre szakosodott lemezvállalatához, a Pablóhoz. Attól kezdve elmondhatjuk, hogy Sarah Vaughan ismét főállásban lehetett jazzénekesnő. Ha bárki belehallgat az 1982-ben készült Crazy And Mixed Up című albumába, rájön, hogy a jazz élvonalában töltött negyven év után egyáltalán nem kopott meg ez a csodálatos hang, de tulajdonosa már valamivel gazdaságosabban bánt vele, amivel hihetetlen hatást ért el.