Isteni rockkoncert volt a Fesztivál Akadémia nyitóestje

Vilde Frang - fotó: Posztós János

Hogy hogyan is kell a zeneirodalom elefántcsonttornyait közérthetően előadni? Hogyan kell az elcsépelt darabokat újra lehengerlővé tenni? Hogyan kell az ingeráradatban felnőtt fiatalokat klasszikus zenével székbe tapasztani? Úgy egyáltalán, hogyan kell zenélni? Így, és csakis így!

A várakozás zsongó izgalmával megtelt, meleg fényárban úszó terem egyszer csak elsötétül, csupán az orgona homlokzatáról lehajló szimbolikus hattyúalak dereng a homályban. Elhalkul a tömeg morajlása, és a színpadon sötét alakok jelennek meg. Aztán a feszült csendben egyszer csak felharsog maga „A Káosz”, a szívek hatalmasat dobbannak, és egy csapásra, menthetetlenül rabjává válnak annak a csodának, ami színpadon történik.

Így indult a Zeneakadémia Nagytermében a „Káosz és harmónia” mottójára felfűzött Fesztivál Akadémia nyitókoncertje, amiről még mindig nehéz konszolidáltan nyilatkozni.

Eufóriába esek most is, bármely pillanatára gondolok vissza. Kelemen Barnabástól, Kokas Katalintól és a Fesztivál Akadémiára vissza-visszatérő világklasszis művészbarátaiktól már megszokhattuk a legmagasabb technikai színvonalat, az elmélyült muzikalitást, az izzó energiát és a spontaneitást is. Ez az este azonban mindenki várakozását fölülmúlta: azt hiszem, még sosem hallottam olyan ovációt a Zeneakadémia Nagytermében, mint a július 21-i koncert minden egyes száma után.

Kokas Katalin és Kelemen Barnabás – fotó: Posztós János

Rebel Káoszát a művészek és a mesterkurzusok diákjai alkotta zenekar szólaltatta meg, kiegészülve a Nagyterem orgonájának csodálatos hangjával. A nyitányt a házigazda Kelemen Barnabás szívélyes köszöntője, azt pedig Schubert Pisztráng-ötöse követte. Szinte hihetetlen volt, ahogyan a művészek – Alina Ibrahimova, Maxim Rysanov, Enrico Bronzi, Knut Erik Sundquist és Dejan Lazić – a tökéletes összhang biztos hátterével hagyták egymás egyéniségét szabadon szárnyalni.

A „fenséges és féktelen” szlogen első fele remekül illett a koncert első részére – a második pedig igazán féktelen volt.

Vilde Frang és Vecsei H. Miklós a Ferdinánd, a lágyszívű bika humoros történetét feldolgozó szóló hegedűdarab narrált előadásával nevettette meg a közönséget, a fesztivál szólistáiból alakult kamaraegyüttes – vagy inkább boszorkánykonyha – pedig a teljes „Négy évszak”-sorozatot játszotta el, egészen elképesztő módon.

Kokas Dóra – fotó: Posztós János

Kiváló ötlet nyomán a zenét Tompos Kátya narrációja kísérte a hegedűversenyek programját adó szonettsorokkal, a három szólista, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin és Alina Ibrahimova pedig hihetetlenül intenzíven, kifejezően, és spontánul játszottak. Úgy szólt kezük alatt a velencei barokk zene, mint a legkeményebb kortárs rock. Leesett az állam, földbe gyökerezett a lábam, nevettem, aztán sírtam, aztán szárnyaltam, s mindezzel korántsem voltam egyedül. Közben pedig arra gondoltam, hogy igen, ez az, amit talán akkor is pont ilyen döbbenettel hallgatna mindenki, ha a Sziget nagyszínpadán szólna – csakhogy ez itt, a Zenepalotában még fenséges is volt.