Némely pályatársával ellentétben a művésznő rajong a szabadtéri fellépésekért, olaszországi pályafutása megszerettette vele ezt az előadástípust. A Parasztbecsület árulásával halált okozó hősnőjének lelkületét is megérti, és ennek értelmében interpretálja majd Santuzza dallamos szavait a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon két augusztusi estén is.
– Ha sorrendbe kellene állítani kedvenc szerepeit, milyen helyet kap közöttük a Parasztbecsület hősnője, Santuzza?
– Az érzelmi hőfok a meghatározó nálam. Eszerint első helyen Amneris áll az Aidából, azután a felettébb bonyolult karakterű Carmen következik. Őt Santuzza követi. Rövid szerep, de egyhuzamban huszonhat percet kell énekelnem, szinte levegőt venni sincs időm, miközben kimondhatatlanul meredek érzelmi csúcsai vannak a történetnek.
Olyannyira megfeszíti minden idegszálamat, hogy a végére úgy érzem magam, mintha egy ötfelvonásos operát énekeltem volna végig.
– Santuzza nem éppen szimpatikus alkat. Árulásával, ha ezt pontosan nem is tudja előre, halált okoz.
– Kétségbeesésében, végső elkeseredésében, megaláztatásában, folyamodik ehhez a megoldáshoz, akkor, amikor látja, hogy végképp magára maradt. Tudja, hogy ebből a helyzetből számára nincs kiút. Gondoljunk bele, milyen élet várt akkoriban egy hírbe hozott nőre. Falun születtem, hallottam az öregek lesújtó véleményét az ilyen históriába keveredett nőkről, és ezek egy-egy Parasztbecsület-előadás közben mindig ott vannak a fejemben. Hoztam magammal emlékeket, amelyeket jól hozzá tudok kapcsolni a karakterhez.
– Visszajár még a szülőfalujába?
– Persze, hiszen imádom Békésszentandrást, amelynek díszpolgára lettem. Szép nagyközséggé nőtte ki magát, büszke is vagyok arra a szépséges vidékre, az ottani emberekre. Ha édesanyám szeretne elmenni az ott élő régi barátaival találkozni, mindig szívesen tartok vele. Különben is csak békésszentandrási kolbászt, abált szalonnát eszem, ott rendelem meg a húsvéti sonkát is. Kötődöm a gyerekkori ízekhez, békésszentandrási kalácsot sütök, békésszentandrási perecet gyártok. Állandóan sütök-főzök. Valahogy ezt is bele kell préselni a napjaimba. Mindent veszteségnek érzek, amit kihagyok az életben, úgyhogy ha nem elég a terveimhez a nap huszonnégy órája, lecsípek valahonnan egy kicsit.
– Nem ódzkodik a szabadtéri fellépésektől? Tavaly Salomét énekelt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, és most újra a közönség elé áll ott Pietro Mascagni egyfelvonásos operájában, pedig sok pályatársa félti a hangját az alattomosan érkező fuvallatoktól.
– Nekem nagy élményt jelent. Lehet, hogy hozzászoktam, mert Olaszországban rengeteget énekeltem szabad téren, például a Caracalla Operafesztiválon vagy tizenkét évig a Veronai Arénában. Annál aligha találni tágasabb szabadtéri játszóhelyet. Szegedet is imádom, de idén azért nem tudtam elénekelni ott az Amnerist, mert a bemutató egybeesik a margitszigeti augusztus 1-jei és 4-ei fellépéssel. Hihetetlen távlatot nyújt a nyitott tér, ahol nincsenek határok, nincsenek falak, csak küldöm a hangomat, és ez hihetetlen szabadságérzetet nyújt, felfokozott hangulatot okoz, de érdekes módon mégis megmarad az előadás intimitása.
– Sokáig a külföldi közönséget kényeztette a jelenlétével. Ez olasz férjének köszönhető, vagy az operaénekesi pálya már csak ilyen nemzetközi?
– Mind a kettő szerepet játszott ebben. Nem akaratlagosan történt, hanem mentem a boldogságom után. Mivel ott éltem, ott kaptam felkéréseket. Amikor hazajöttünk, kellett rajta dolgozni, de lehetőséget kaptam, hogy itthon is megmutathassam, miért értem el akkora sikereket odakint. Már tizenegy éve élünk újra Magyarországon, és nem panaszkodhatom, mert Kossuth-díjjal is megtisztelt a magyar állam. A huszonkét éves fiam pedig, akinek a taníttatása miatt költöztünk vissza, mára hat nyelven beszél, és diplomata, éppen Irakban teljesít szolgálatot.
– Átalakult az operaéneklési metódus a pályafutása alatt? Esetleg több színészi munkát követel a művésztől?
– Mindig szerettem a színpadi jelenlétet, a játékot az operaelőadásban. Ezt nem lehet különválasztani az énekléstől. Vagy éli valaki a szerepet, vagy nem. Ha érzi a karakter lelkivilágát, az önkéntelenül hozza magával a színészi produkciót is, nekem mindenesetre ösztönösen így sikerül.
– Hogyan reagál az idő múlásával egyre gyakrabban felvetődő műfajkritikára, miszerint illúzióromboló, hogy az operaelőadásokon kiérlelt hangú, ám már korosodó énekesek alakítják a szép fiatal szerelmesek szerepét?
– Ez technikai kérdés. A zeneszerzőnek mindig azt sugallja a múzsa, hogy olyan bonyolultan gyönyörű dallamot komponáljon, amelyet csak érett hangú, gyakorlott művész tud interpretálni. Ha az ilyen szerepet, például Wagner Brünnhildéjét egy húszévesre bízná a rendező, az ifjú hölgy vagy nem tudná elénekelni, vagy ha mégis, akkor soha többé nem énekelne, mert tönkremenne a hangja.
Az operába járó embernek el kell fogadnia ezt az ellentmondást, és azt hiszem, a többség meg is teszi. Persze előadóként próbálkozunk, hogy a hangunk mellett karban tartsuk a külsőnket is. Tréfásan összefoglalva: nem iszunk, nem dohányzunk, nem nőzünk, nem fiúzunk, és a humor is remek kozmetikum.
Persze komoly szerepet játszanak ebben a gének. Nekem szerencsém van, mert a szervezetem, a testfelépítésem, az izomzatom hagyja, hogy intakt maradjon a hangom.
– Mit tud előzetesen elmondani a közönségnek Carlo Ventre uruguayi tenorról, aki Turidduként partnere lesz a margitszigeti Parasztbecsületben?
– Csodálatos énekes és nagyszerű kolléga. Korábban felléptem vele a Veronai Arénában és mindenfelé a világban az Aidában, a Carmenben, a Parasztbecsületben.
– A szabadtéri szereplés után nyári szünetet ad magának?
– Egy kis nyaralás fér csak bele az időmbe, mert sokat kell tanulnom. Berlinben Vlagyimir Jurovszkij vezényli Richard Strauss Az árnyék nélküli asszony című operáját, amelyben a dajka szerepét játszom. A Hugo von Hofmannsthal librettója alapján készült, freudi ihletésű alkotást itthon is éneklem, legutóbb a Müpa tűzte műsorra koncertszerű megjelenítésben. De az rövidített változat, most meg húzások nélküli előadásra készülünk a szimbólumokkal teletűzdelt, technikai bravúrt is követelő zeneműből.
