Álmodni jó. Újraalkotni a világ valamely szeletét, túlzásokkal, szabálytalanul, néha valószerűtlenül. Kirándulni, a szó szoros értelmében, egy másik világba. A művészet élvezete is hasonló élmény: a műalkotás bevezet, behúz egy másik világba, amelyről bár tudom, hogy nem „valóságos”, mégis képes vagyok létezni benne.
Előfordulhat, hogy túl erős a hatás, túl „sok” az álomból, ilyenkor az ember nem tudja eldönteni, hogy ébren van vagy sem – mint Calderón remekműve, Az élet álom főhőse, Segismundo, aki hol rabnak, hol királynak képzeli magát. Jónéhány évvel ezelőtt a Katona József Színház előadásában, a Kamrában Keresztes Tamás által alakított ifjú egyre ingerültebben reagált erre a helyzetre – a kitűnő színész ezúttal Szentendrén sokkal szelídebben meséli el az álmát, mint Csáth Géza: Délutáni álom című novellájának főhőse.
A magyar- és világirodalom tizenkét izgalmas álmával szembesülhet még néhány napig, aki a Duna-parti kisvárosban bemegy az Art Capitalra felállított videófülkékbe. Nagyon különböző álmok ezek, egyedül az időtartamuk hasonló, és az, ahogyan az adott szereplő a sötétségből előtűnve mesél nekünk.
Lehetséges egymás után ennyi álommal szembesülni? Dosztojevszkij után Orwell, Thomas Mann után Charlotte Brontë? Takács Zsuzsa után Krúdy Gyula és Esterházy Péter? A Zsigmond Emőke által megformált filigrán, modern nőalakot követően Nagy Ervin régi vágású betyárja, Kerekes Vica finom nevelőnője után Fodor Tamás prosztó őrnagya? Befogadható ez így?
Igen, mégpedig részegítően az.
És egészen rendkívüli élmény irodalmi álmoktól megmámorosodni – ahhoz hasonlatos, mint mikor egy borkóstolón a világ legjobb borait isszuk egymás után. Ez utóbbi persze fikció – ilyen borkóstoló nincs. De ezek a különleges, nagy álmokmost mind együtt vannak. Szeptember 1-ig még kirúghatunk a hámból.