Az Operaház Puccini-évad májusra is tartogatott különlegességet: a zeneszerző első átütő sikerének, az őt egycsapásra világhírűvé tevő Manon Lescaut-nak az új bemutatóját. A mű a lavinaszerűen zajló cselekmény, a hangulatváltozások és a drámai fordulatok operája.
- hirdetés -
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
A kalandos életű Prévost abbé 1733-as regénye, a Manon Lescaut és Des Grieux lovag története a szentimentális irodalom egyik népszerű és épp a frivolnak, erkölcstelennek minősített téma miatt betiltott darabja volt. A címszereplő lány jellemében alig van nyoma a kor műveire jellemző érzelmességnek. Impulzív, aki képes fellobbanni, a szerelem és a fényűző élet iránti vágy között pedig nem tud dönteni.
Ugyanakkor azt sem tagadhatjuk el, hogy ebben a szerelemben ott a lázadás is, hiszen szembe mernek szállni a társadalmi elvárásokkal, előírásokkal. Vajon azért választotta Puccini 1893-ben operatémának a regényt Massenet Manonjának hatalmas sikere ellenére is, mert áttételesen és terápiás jelleggel saját életét, Elvira Bonturihoz fűződő elsöprő szenvedélyét írta színpadra? Manon Lescaut fiatal nő, aki az igaz szerelem és a jólét között ingadozik, de azért kerül bajba és válik sorsa tragikussá, mert nem hajlandó anyagiasságán felülkerekedni. Ha ennyiben foglalnánk össze az opera történetét, a címszereplő semmiképp nem lenne pozitív karakter. Puccini viszont egy levélben azt írta kiadójának és a Manon Lescaut egyik szövegírójának,
Ricordinak: „Manon olyan hősnő, akiben hiszek; egészen biztosan elcsábítja a közönséget.” Az Opera májusi bemutatójának rendezője, Szabó Máté szerint az ilyesfajta titkot éppen a zene magyarázza meg: „Értelmetlen a szó szoros értelmében, mégis értjük, ha halljuk vagy érezzük.”
Prévost regényében erős hangsúlyt kapott a korabeli társadalom kritikája is, azonban Puccini szövegíró társai – akik heten voltak, mert bár a zeneszerző igényei folyamatosan változtak, egy dologban biztos volt: Massenet-hez egyáltalán nem akart hasonlítani – alaposan átdolgozták az eredeti történetet. Ennek az az egyik okozata, hogy a néző csak kimetszett pillanatokat lát, hiányzik a korrajz és a motivációk láncolata. „Szívesen utalok arra, milyen is volt a szereplők életének az a része, amit nem láttunk. Az operában csak az jelenik meg, hogy Lescaut jóslata valóra válik, de, hogy mi után, annak legfeljebb a következményeit tapasztaljuk. Ezért fontos számomra, hogyan lehet erre mégis célozni. Ahogyan prózában is, szívesen visszamegyek az eredeti gondolathoz, amiből a történet fakad. A tudatosnak tűnő zenei döntések hatására természetesen felmerülnek bizonyos gondolatok, ahogyan a történet és a szereplők is erős empátiáért könyörögnek, így együtt hat az emberre minden.”
Puccini: Manon Lescaut – forrás: Operaház
Az elmúlt évadokban Szabó Máté mindkét rendezése, a korban tartott látványvilágú Lammermoori Lucia és a 21. századi Olasz nő Algírban is nagy sikert aratott. „Nem szeretném, hogy úgy könyveljenek el, mint »aki mindent modernizál« vagy »aki szolidan óvatos«, ezt mindig az opera határozza meg. Az a tény, hogy a cselekmény zenébe van foglalva, és az is, hogy milyen az a zene, módosítja a térlátásunkat. Emellett bizonyos központi mérföldkövei a történetnek, amiket én referenciamomentumoknak hívok, megfelelő helyet kell, hogy kapjanak, és ezek is formálják a teret.” A rendező alkotótársai ennek kialakításában Horesnyi Balázs díszlet- és Füzér Anni jelmeztervezők voltak.
Puccini: Manon Lescaut – forrás: Operaház
Az opera kézikönyvében Matthew Boyden úgy fogalmazott: „Az utolsó felvonás következetlen zagyvaság – és a zene is azt mutatja, hogy Puccini maga is így gondolta –, de az első három felvonás több mint kárpótlást kínál ezért.” A rendezőt is a IV. felvonás állította a legnagyobb kihívás elé, vagy vannak dramaturgiailag vagy színpadilag nehezebben megoldható helyzetek a történetben? Szabó Máté szerint ez komoly feladat: „Ez az, amiről a legtöbbet gondolnak és tudnak is az énekesek, mert itt szinte minden belül zajlik, mégis reménykedünk: hátha lehet újat mondani.”
