Az operett giccs, amit csak dédapáink szerethettek?

- forrás: Seefestspiele Mörbisch

Megint operett, és nincs is ezzel semmi baj, szeretek operettről írni. Biztos vagyok benne, hogy tollforgató kollégáim, nézőtársaim is így vannak ezzel. Persze, rendes sznob körökben fanyalogni illik, mutatni, hogy az operett nem is igazi műfaj, legfeljebb giccs, csak dédapáink szerethették, leginkább két magyar nóta között. 

Ennek ellenére mostanában divat lett az operettet szeretni, sőt rajongani érte. De ez már nem az a régi, igazi békebeli időkből származó cukormázas, mézédes dallamvilág kivételes kosztümépítményekkel és a nagypolgári szalonokkal a színpadon. A kaposvári Csárdáskirálynő óta tudjuk, hogy az operett is lehet mély, valós problémákra reflektáló színházi műfaj, és elbírja az iróniát is.

– forrás: Seefestspiele Mörbisch

Vagy ki ne emlékezne Sir Basilra a Luxemburg grófjából Bezerédi Zoltán alakításában, aki miközben rákezd a  „Szívem szeret”  című  örökbecsű opusra, egyszer csak vetkőzni kezd, mígnem összes ruhadarabjától megszabadul, hitelesen ábrázolva a vén kecske nagyon is konkrét indulatait a tárgykörben.

A Mohácsi János-féle, már kultikus Csárdáskirálynő valós történelmi környezetbe, az első világháború borzalmaira épp csak ráeszmélő monarchia társadalmi viszonyrendszerébe helyezte a cselekményt. És Szilvia még csak nem is Vereczky czkypszilonnal, hanem shocking, román, Sylva Varescu, ahogy az eredeti szövegkönyvben áll.

– forrás: Seefestspiele Mörbisch

Az épp lecsúszóban lévő nemesség erkölcsi és anyagi helyzete romlik lefelé ezen a színpadon, az előadás pedig magával ragadó, sodró haláltánccal ért véget. Az összes szereplő, vagyis a társadalom, vagy épp a monarchia maga, a keringő dallamaira betáncolja magát a Novara cirkálóba, ami szépen, egyenletesen, a még felcsendülő zene hangjaira elsüllyed.

Az operett hungarikum, szokás mondani, ami persze nem igaz. Nemcsak Kálmán Imre, Huszka Jenő, Ábrahám Pál vagy Eisemann Mihály létezett. (És ha már az értelmezésekről esett szó, ne felejtsük utóbbi szerző Bástyasétány 77 című művét, amely folyamatosan izgatja a rendezők fantáziáját ma is.)

– forrás: Seefestspiele Mörbisch

A Monarchia határain kívül is élt a műfaj, a mindenféle Straussokon (Johanntól Oscarig) meg Leháron, Millöckeren, Suppén, Robert Stolzon kívül csillogó dallamok termettek Planquette vagy Offenbach kottalapjain is. Angliában pedig egészen speciális talajon virult Gilbert és Sullivan zenéje, ami még távolról sem emlékeztet önmagán kívül másra.

A monarchiabéli operett abban más, hogy az egyedül rá jellemző életérzés veszi körül, a kedélyesség, a boldog békeidő talán sosem létezett érzése. Történelmi vágy van abban, ahogy szereti az operettet a hallgató, még ha már nem is ismeri azt a kort, amit megjelenítenek a butácska történetek, egy olyan világ után, ami sosem létezett, csak a színpadi mesékben.

– forrás: Seefestspiele Mörbisch

Persze a klasszikus életérzést a rendezői színház megváltoztatta a mai kor igényeinek megfelelően, de nyomaiban még megtalálni a „gemütlichkeit” varázsát. Ha az ember nyáron fesztiválozni megy, és rábukkan egy olyan helyre, ahol több mint fél évszázada az operett hagyományának áldoznak, szembejön az álmok múltja. A határtól nem messze levő Mörbisch, magyarul Fertőmeggyes ugyanis nem csak egy festői kis település a Fertő-tó osztrák oldalán, hanem egyedülálló, a vízen álló színpaddal is bíró nyári színház.

A színpadnak már a  látványa is grandiózus, egyedi hangulatú, a víz és a zene  összhangzó játéka elringat, a néző magától értetődően képzeli el a 19. század végének, vagy a két világháború közötti időszaknak idilli világát. És már nem is akar megfejteni, újszerű értelmezéseket keresni, csak kényelmesen hátradőlni a székben és átadni magát az élvezetnek.

Lehár Ferenc  „A mosoly országa” című operettje furcsa mű, még azt is lehetne mondani, hogy a kultúrák összeegyeztethetetlenségéről szól igazából, és nem is tévednénk olyan nagyot. Talán az egyetlen olyan operett, amelynek nem happy end a vége. Ennek ellenére folyamatosan játsszák, és a „Vágyom egy nő után” minden tenorista stabil ráadás-száma. A több mint ötezer férőhelyes nézőtér meg is telt Mörbischben is, látszik, hogy az osztrákok nagyon büszkék a fesztiváljukra.

– forrás: Seefestspiele Mörbisch

Az előadásban mintha valóban megállt volna az idő. Semmi szokatlan nem zökkenti ki az embert, sem díszlet, sem játékstílus, a jól megszokott komfortérzet igazán fesztiválos. A darab felénél már elszabadul a „gemütlich” pokol, a nézők együtt énekelnek a színészekkel. A zenekar pedig, amely egy kulissza mögött bújik meg, jókedvűen szolgáltatja a talp-, vagy helyesebben torokalávalót.

Értik és érzik ezt a közeget az előadók. Kíváncsi is lennék, vajon mire gondol az idősebb korosztály, hiszen ők sem emlékezhetnek már személyes tapasztalatból az „arany időkre”.

A dallamok a gyerekkorukat idézik, amikor a rádióból ez a zene szólt? Vagy azokat a történeteket élik újra, amiket az idősebb rokonaik meséltek, akik még részesei voltak a világtörténelem fény- és árnyoldalainak egyaránt? Olyan sok minden választ el már a mosolyogva daloló házaspártól, akik itt ülnek előttem, de azt hiszem, mégis van, ami  össze is köt velük. Osztrák-magyar zeneszerzőt hallgatunk, nekik Franz Lehár, nekem Lehár Ferenc, a történelmünk fontos része mégis közös. És elképzelhető, hogy hasonló távolságra lakunk a tószínpadtól, még akkor is, ha két különböző országban élünk most már.

De mielőtt úrrá lenne rajtam végképp az elérzékenyülés, és nekivágnék megírni az Alkonyat operett-verzióját (biztosan nem rontana rajta…), hirtelen azon kapom magam, hogy vége a darabnak, Liza hazament, Szu Csong meg bis hundert und zwanzig vágyhat utána. Persze elkezdődik a tűzijáték is, itt minden előadás után dukál, még szebbé varázsolva a nyári éjszakát. Jól éreztem magam itt, és lehet, hogy az operett valóban nem a 21. század műfaja, még az is lehet, hogy már nincs elandalodnivaló azon, hogy kínai férfi és európai nő nem élhet együtt boldogan. De van hagyomány és léteznek közös pontok mégis.

Ide kapcsolódik:
Burgenlandban egymást érik a komolyzenei fesztiválok. Mit tud Kismarton vagy Szentmargitbánya? - Interjú Daniel Serafinnal

Hazafelé menet a „Ne félj, ne félj  bolond szívem”-et dúdolom. Ennek bevezetője  arról szól, hogy az emberek közt a keveredést az okozza, hogy mennyiféle ember él a világon, és nehéz őket összeegyeztetni. A refrén persze már az, hogy „Ne félj, bolond szívem, úgyis tudom már, hogy egy nagyon csinos leány csakis reám vár”.

Igen, tényleg egyszerűbb így.