Baráti Kristóf: „Izgalmas, szokatlan, és mindenki számára elérhető előadásokat szeretnénk”

Baráti Kristóf - fotó: Marco Borggreve

Augusztus 13-19-ig ismét a kamarazene bűvöletébe kerül Kaposvár, hiszen kezdődik a Kaposfest. A 2010-ben életre hívott rendezvénysorozat művészeti vezetését 2015-ben vette át Baráti Kristóf és Várdai István. A jubileumi, immáron tizedszer megrendezésre kerülő fesztivál apropóján Baráti Kristóffal beszélgettünk kamarazenélésről, tervekről, versenyekről és az oktatás szerepéről.

– Kamarazene: egyrészt konkrét, másrészt homályos fogalom. A legnagyobb közös nevező, hogy nincsen karmester?

– Nem tudom, hogy a karmesternélküliség-e a legfontosabb tényező, hiszen tulajdonképpen egy nagyzenekarnál is az együttmuzsikálás a legfontosabb, és azt gondolom, hogy szólistaként is kamarazenei attitűdöt kell képviselnem.

A kamarazenében a legfontosabb, hogy a muzsikustársakkal egy irányba gondolkodjunk, egyszerre lélegezzünk, egy közös irány felé tartson a produkció, és persze, hogy nagyjából egyformán ítéljük meg azokat a zenei információkat, amiket a kottából – no meg a kottasorok közül – kiolvasunk.

– Elterjedt nézet, hogy a kamarazene, ezen belül is a vonósnégyes a zeneirodalom csúcsa. Másfajta, úgymond magasabb szintű befogadást igényel ez a fajta muzsika?

– Nem hiszem, hogy eszerint lehetne osztályozni, ismerek például olyan rendkívül művelt és kifinomult zenehallgatót, aki kifejezetten az elsöprő nagyzenekari hangzásért megy el egy koncertre. Személy szerint az a meggyőződésem, hogy a kamarazenei formációk kompromisszum mentesebbek, hiszen mivel kevesebben ülnek a pódiumon, mindenen egyes muzsikusnak egyformán magas szinten kell játszania. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy egy szimfonikus zenekarban nem törekszik mindenki a tökéletességre, egy kisebb együttesnél azonban sokkal nagyobb az egyéni felelősség.

Azt gondolom, hogy akkor igazán nagyszerű egy kamarazenei produkció, ha a próbák eredményeképpen a magas szintű interpretáció mellett egymásra adott, spontán reakciók is születnek a színpadon.

– Bolyki György nemrég úgy fogalmazott a HVG-nek adott interjújában, hogy a Kaposfest szervezői már a kezdetekkor lefektették a „nem mindenki fesztiválja” alapszabályt. Valóban vékonyabb réteghez szól a fesztivál, mint más klasszikus zenei rendezvények?

– Nyilvánvalóan fontos, hogy egy alkotóművész kihez is akar szólni. Más típusú stílust, tartalmat, marketinget kíván példának okáért egy bestseller, és mást egy szépirodalmi kiadvány.

A zenében ez annyiban más, hogy mi nem próbáljuk meg kitalálni, hogy kihez szólunk, hanem univerzális módon közelítünk meg egy-egy előadást, a művészi színvonalat szem előtt tartva, és abban reménykedve, hogy az majd mindenkihez tud szólni.

Abban természetesen nem hiszünk, hogy mindenki egyformán fogja befogadni az előadásokat, de ez nem is lehet cél. Mikor átvettük a Kaposfest művészeti vezetését, Várdai Istvánnal az lebegett a szemünk előtt, hogy olyan előadásokat szeretnénk létrehozni, melyek izgalmasak, szokatlanok, és legfőképpen, mindenki számára elérhetőek.

– Jubilál a Kaposfest, idén tíz éves a fesztivál. Ti öt éve vettétek át a stafétabotot Kokas Katalintól és Kelemen Barnabástól. Milyen volt az elmúlt fél évtized?

– Eleinte nehéz dolgunk volt, hiszen egy rendkívül népszerű fesztivált vettünk át, melynek sikereit mi is örömmel követtük a megalapítás éveitől kezdve. Közben a Kováts Péter vezette Auer Fesztivál is elindult, és azt láttuk, hogy a fesztivál, mint olyan, egy nagyon izgalmas terep. Várdai Istvánnal már évek óta tervezgettük, hogy mi is alapítunk valamilyen eseménysorozatot, ötleteink is voltak, de valahogy idő hiányában nem került rá sor, hogy néhány mesterkurzusnál többet megvalósítsunk. Ekkor jött a lehetőség a Kapofest művészeti vezetésére, amely nem volt könnyű feladat, de belevágtunk. A fesztivállal örököltünk egy fesztiválstruktúrát is, amelyet megtartottunk, és természetesen a programstruktúra mellett a fesztivállal együtt járó infrastruktúra is változatlan maradt, ezen belül valósítottuk meg saját szellemiségünket az általunk meghívott művészek segítségével.

– Beszélgettünk a múltról, mi a helyzet a jövővel?

– Az elmúlt öt év alatt szépen lassan elkezdett bennünk megfogalmazódni, hogy milyen távlati célokat szeretnénk elérni a fesztivállal. Pontosan tudjuk, hogy milyen perspektívái lehetnek a rendezvénynek és azt is, hogy hogyan lehet a továbbiakban kitűzött célokat elérni.

– …de hiszen a Kaposfest idei szlogenje éppen az, hogy „Tíz éve azon dolgozunk, hogy ne változzon semmi!”

– Valójában mi sem értettük teljesen, hogy ez a mondat mit is akart jelenteni. Amikor a budapesti plakátokon megláttam, őszintén meglepődtem, ugyanis erről senki nem konzultált velünk. Azt gondolom, hogy művészeti vezetőként a mi gondolkodásunknak, vagy legalábbis annak egy szeletének meg kellene jelennie a fesztivál kommunikációjában is. Nekünk művészeknek – de nem csak nekünk, kinek-kinek a saját szakmájában – fontos, hogy az elérhető potenciált megpróbáljuk elérni:

ez alapján kizárt, hogy az ember azért dolgozzon, hogy ne változzon semmi.

Természetesen nem akarom szándékosan félreérteni ezt a szlogent, de közben azt is gondolom, hogy lehetetlen a mi művészi attitűdünkkel szinkronba hozni. Természetesen reménykedünk benne, hogy ez a fesztivál jobb lesz, mint az összes eddigi, és ezzel a hozzáállással vágunk bele a jövő évi programsorozat szervezésébe is.

– Mennyire tudtok előre tervezni? Az idei Kaposfest végleges programját csak nemrég hoztátok nyilvánosságra.

– Fesztiválvezetőkként nagyon fontos számunkra, hogy a fenntartók felől biztosítékot kapjunk rá, hogy hosszútávon képzelik el a rendezvénysorozat fenntartását, valamint a mögöttünk dolgozó szervezésben is teljes harmóniára, együttgondolkodásra van szükség a fesztivál gördülékeny megvalósításhoz.

Az, hogy idén ilyen későn derültek ki a fellépők, összetett probléma, nem rajtunk, művészeti vezetőkön múlott. Én azt tartanám ideálisnak, ha legalább másfél évvel a tervezett fesztivál előtt el lehetne kezdeni azon dolgozni, hogy kiket kérjünk föl, és nem az adott évben kellene a nyári fellépőkről gondolkodni és sok esetben a lehetetlent felvállalni.

Szerencsére úgy tűnik, hogy a jövőben sokkal gördülékenyebb, profibb munkát fogunk tudni végezni, a következő évekre pedig két konkrét célunk is megfogalmazódott. Egyrészt sokkal nagyobb hangsúlyt fogunk fektetni az oktatásra és nevelésre a fesztivál keretein belül, másfelől erősíteni fogjuk a nemzetközi arculatunkat is, hiszen minél ismertebbé válik külföldön a Kaposfest, annál egyértelműbb lesz a művészek számára, hogy amennyiben idejük engedi, itt kell lenniük Kaposváron.

– Bach és Beethoven mellett feltűnik a Boney M is.

– Ez nekünk is furcsa volt, de ahogy értesültünk róla, erre is van igény. Nyilvánvalóan nincs átfedés az általunk kialakított műsor és a könnyűzenei koncert között, de tudomásul kell venni, hogy minden évben bekerül a programok közé egy-egy populárisabb formáció is.

– „A versenyzés a lovaknak való” – írja Bartók Béla egy levelében – miután nem jutott tovább egy versenyen. Gyakorlott versenyző vagy, és az asztal mindkét oldalán megfordultál már, legutóbb Várdai Istvánnal egyetemben az egyik legrangosabb megmérettetésen, a Csajkovszkij Versenyen zsűriztél.

– 15 évesen mentem az első nemzetközi versenyemre, előtte kisebb megmérettetéseim voltak. Az ember ilyen fiatal korában úgy gondol ezekre a versenyekre, mint az olimpiára: ha itt elérsz valamit, akkor kinyílik előtted a világ. Sajnos elég hamar megtapasztaltam, hogy a versenyeknek vannak árnyoldalai is: attól függően, hogy kik ülnek a zsűriben, a zsűritagoknak hány tanítványa indul, sőt, hogy ki támogatta az eseményt. Egy alkalommal megsúgták, hogy japán cég szponzorálta a versenyt, japán versenyzőnek kellett nyerni – ez tizenévesen hidegzuhanyként ért. Ugyanakkor rengeteg pozitívummal is jár ez az életforma, hiszen már maga a versenyre való felkészülés, a repertoárbővítés rengeteget ad, és ez a tudás az egész pályán végigkísér. Nem is beszélve arról, hogy külföldön olyan kollégákkal, versenyzőkkel, és mesterekkel találkozik az ember, akikkel amúgy nem lenne rá lehetősége – így ismerkedtem meg például Yehudi Menuhinnal. Minden árnyoldalával együtt tehát úgy látom, hogy a verseny mindenképpen jó… valamire.

Ide kapcsolódik:
Íme, a 10. jubileumi Kaposfest programja

A Csajkovszkij Versenyen sosem indultam el, de zsűritagként megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor rengeteg különféle ízlésvilág feszül egymásnak, és mégis valahogyan közös nevezőre kell jutni. Sokan abba a hibába esnek, hogy saját magukhoz hasonlítják a versenyzőket, én nem ezt tartom a helyes útnak. Számomra csodálatos volt, hogy hallhattam egy fiatal, 18 éves fiút hegedülni, ő már kész művészként lépett a színpadra. Ilyenkor természetesen máris azon gondolkozom, hogy egy ilyen kimagasló tehetséget alkalom adtán meghívok egy közös produkcióra… vagy a fesztiválra.

– Ősztől visszatérsz Alma Materedbe, a Zeneakadémián kezdesz oktatni.

– Nagyon régóta játszottam a gondolattal, hogy szívesen segíteném a Zeneakadémia munkáját, de ez mindenféle okok miatt csak mostanra valósult meg. Óvatosan vágok bele, így például nagyon figyelek rá, hogy milyen létszámot tudok vállalni. Egy külső szemlélő számára fél tucat növendék talán kevésnek tűnhet, de akkora felelősséggel jár ez a munka, hogy pontosan annyi tanítványt vállaltam el, akiknél biztosan tudom, hogy mindenben támogatni tudok őket. Nagyon szeretek tanítani, nemrég a Verbier Festivalon adtam kurzust, hatalmas élmény volt. Természetesen a mesterkurzus teljesen más, mint az egyetemi oktatás, de megerősített abban, hogy mennyire élvezem a tanítást.