Csizek Tamás képzőművész emberkritikai témaboncolgatása folyamán saját bestiáriumot hozott létre főleg fém és állati bőr kombinálásával. A testet, mint olyat elemeire bontó provokatív munkái, az „ember saját maga által kreált lényegét” kérdőjelezik meg. A Pécsi Tudományegyetemen két éve végzett szobrásszal beszélgettünk.

- hirdetés -

– Egyértelmű volt számodra, a képzőművészeten belül a szobrászat?

– Mikor a szegedi Tömörkény István Szakközépiskolába felvételiztem, grafikára adtam be a jelentkezésemet, mivel addig csak a rajzot ismertem mint eszközt és kifejezési formát. Eleinte nem is értettem, miért kellett két szakot megjelölni (másodiknak jelöltem a szobrászatot); aztán persze rájöttem, hogy azért, mert nem csak én gondolkodtam így.

– Az egyetem, a mestered mennyire alakította a stílusod?

– Mai fejjel visszagondolva, a gimnázium végeztével nem igazán volt saját stílusom. Az egyetem első napjaiban a mesterem, Colin Foster azzal indított, hogy felejtsünk el mindent, amit eddig tanultunk a szakmáról, majd kiadott egy első hallásra egyszerű feladatot, amiről a munkafolyamat közben kiderült, hogy majdhogynem lehetetlen megcsinálni. Még egy-két ilyen vért izzadós feladatot követő első próbálkozásaim tekinthetők már egy önálló – vagy inkább magamévá tett – stílus zsenge hajtásainak.

A mesterem – ha nem is konkrétan kimondva – valahogy mindig is azt próbálta éreztetni, hogy elsődlegesen saját magamból kiindulva szemléljek és alkossak. Jómagam, ezt a belső vívódásaim, a felgyülemlett feszültségeim levezetéseként értelmeztem; azóta gondolom azt, hogy a művészet „csinálása” akarva akaratlanul is egyfajta terápiás folyamat.

– Hogyan írnád le a munkáid?

– Az egyetemen Gaál Tamás mesternek van egy kurzusa, ami kifejezetten a szobrászatban használt fém megmunkálására specializálódott. Sikerült olyan szinten megszerettetnie velem ezt az anyagot, hogy azóta is főleg ezzel dolgozom. Mind stílust mind tematikát nézve sikerült vele annyira kiteljesedni, hogy diplomamunkám is ebből készült. A fém ridegségéből, szervetlenségéből adódóan hiányoltam belőle azt a zsigeri feszültséget, ami a korábbi munkáimra jellemző volt.

Csizek Tamás: Mianyánk

Ezt a problémát az állati bőr beemelésével orvosoltam. A két ellentétes anyag vegyítése erős kontrasztot hozott létre. Megfelelő alapot adott annak az emberkép-kritikai tematikának, ami akkoriban kezdett el foglalkoztatni.

– Min dolgozol most?

– Az utóbbi években elkezdett érdekelni, hogy a mai, illetve a majdani ember, hogy látja és láttatja magát; egy olyan antropológiát boncolgattam, amely köré egy személyes „bestiáriumot” is létrehoztam. A téma lényegét tekintve: korunk aktualitását élő, ’kiborg’ létállapot kérdésfelvetéseivel foglalkozom. Az ember testiségből adódó anyagiságát kívánom közvetíteni az egyre gyorsabb tempót diktáló technológiai fejlődés kontextusában. Szerves és szervetlen – gépi – formák ötvöződnek féregszerű lényeimen, amik ebben a kontextusban emberképeknek minősülnek. A féreg egyfajta tehetetlenséget éreztet a befogadóban, a létezés számunkra nem elfogadott állapotát. A biotechnológia által uralt jövővízióban azonban egy olyan emberképet képviselhet, amely a felismerhetetlenségig átalakított alakzattá válhat számunkra. Az ember saját maga által kreált „lényegét”, esszenciáját kívánom megkérdőjelezni munkáimmal. Ez a szándék a most készülő munkáimban parodisztikus jelleggel jelenne meg: olyan álgépezeteket hoznék létre, amik – mint egyfajta félresiklott alkimista kísérlet – állati eredetű anyagokból az úgynevezett esszencia lecsapolását imitálnák.

– Van rálátásod esetleg a pécsi és budapesti képzőművészeti oktatás hasonlóságaira, különbségeire?

– Jelentkeztem mind a pécsi mind a pesti egyetemre, de mivel egy időben voltak az utolsó fordulók, választanom kellett. Végül Pécsre mentem, ahová fel is vettek, a pesti esélyeimet nagy valószínűséggel már sosem tudom meg. Sokáig csak ez a – ma már számomra viccesnek hangzó: „sorsdöntő” választás volt a rálátásom a két pólusra. Eleinte persze nekem is volt egy torzultan idealizált képem Budapest művészeti életéről, ahogy ez egy túlbuzgó vidéki fiataltól elvárható. Azóta már megismerkedtem annyi szakmabelivel mind pécsi mind pesti körökből, hogy tudjak viszonyítani.

Czizek Tamás: Féreg

Bár a mai napig sem húzok igazán egyik félhez sem, számomra inkább maga a közeg, a tér a fontos, ahol tudok alkotni, sosem éltem meg dilemmaként, hogy hol lenne jobb és hol rosszabb. Főleg ezen tapasztalatokból lekövetkeztetve: nem látok igazán nagy különbséget, csak annyit, hogy míg az egyik a fővárosban, a másik vidéken van. Működésükben, és az ezekből adódó problémákban viszont hasonlóak.

– Mik a jövőbeli terveid?

– Jelenleg a számomra fontos dolgok Pécshez kötnek, szakmán belül itt próbálok érvényesülni, annak ellenére, hogy tisztában vagyok a ténnyel: a fővárosban több lehetőséggel lehet élni. Személyiségemből adódóan sajnos nem könnyen mozdulok el, ha már megtelepedtem valahol. Már olyan szinten sikerült asszimilálódnom a pécsi közegbe, hogy nehezen tudnék belőle kiválni. Persze én is elkacérkodom néha a gondolattal, hogy jó lenne váltani a pesti életre; egyre több például az olyan, engem is érdeklő program a fővárosban, amiről csak online szerzek tudomást, de elmenni nem tudok rá. A külföldi lehetőségekről nehéz érdemben nyilatkoznom, ugyanis nekem maga a pesti élet is lényegében külföldnek számít, annyira elválik a vidéki közegtől.

– Milyen perspektívái vannak szerinted egy fiatal pécsi szobrásznak jelenleg? 

– Jelenleg nem sok. Az egyetem elvégzése után igen nehéz volt fenntartani a szakmai elhivatottságot. A frissen végzettek kezét nagyon hamar elengedik, ami egyrészről jó dolog, mert így képesek lesznek az önálló érvényesülésre, másrészről pedig rossz, mivel Pécsett sajnos nincs annyi lehetőség, hogy tudjanak egyáltalán érvényesülni. Nekem például nagy dilemmát jelentett a műhelykérdés, sokáig nem tudtam hol dolgozni.

Ekkor kezdtem el kollázsokat gyártani otthon, egyfajta ujjgyakorlatként, ami azóta már sorozattá nőtte ki magát. Az online felületen és a pályázati lehetőségeken kívül, egy kezdő – ráadásul pécsi – szobrásznak nehéz szakmailag érvényesülni, de nem állítom, hogy lehetetlen. Hiszen a közeljövőben nekem is összejön két mérvadó kiállítás, igaz, mindkettő Pesten.