Négy éve a Magyar Nemzeti Balett együttesének tagja, a Táncművészeti Egyetemről kikerülve kartáncosi szerződéssel érkezett, ma címzetes magántáncos. Földi Lea tavaly nyáron a Magyar Nemzeti Balett Kamaraművésze lett.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Mi az üzenete ennek a címnek, amit először osztott ki az intézmény vezetése?
– Mindez nem volt előzmény nélküli: az énekesek közül Kamaraénekeseket, a zenekari tagok közül Kamaraművészt, a balettművészek, egészen pontosan a magántáncosok közül Étoile-t választottak az előző hat évben. Most kiterjesztették a kört az énekkarra és a kartáncosokra, én a kis Étoile-nak is hívott díjat kaptam meg. Azóta egyébként már címzetes magántáncosként dolgozom, de továbbra is vannak kartáncosi feladataim is.
– A kitüntetés viszont nem a „kiemelkedő kartáncosi teljesítményért” járt – milyen abszurd is ez, hiszen a karban épp a kiemelkedés hiánya a professzionális –, hanem szólószerepekért.
– A vágy villamosában nyújtott alakításomért, a Balanchine Téma és variációkban táncolt szólókért kaptam, de A bahcsiszeráji szökőkút és az LOL is szerepelt az indoklásban. Egy átlagos életpálya során az egyetemről kikerült fiatalt először a karba veszik fel, innen vezet az út tovább a szólótáncos karrier felé, a címzetes magántáncosi, majd első magántáncosi „rang” irányába. Én tizenkilenc évesen, négy évvel ezelőtt kerültem a Magyar Állami Operaházba, rögtön a Táncművészeti Egyetemről, így nagyon büszke és hálás vagyok, hogy ennyi lehetőséget kapok a bizonyításra és a tanulásra.
– A vizsgakoncerten dőlt el a szerződése?
– Korábban, a képesítő vizsga után, amikor a technikai tudásunkat kellett bizonyítanunk. Utána időpontot kértem Solymosi Tamás balettigazgatótól, és megkérdeztem, hogy számítana-e rám.
– Nem fordítva szokott történni a megkeresés? Mennyire jellemző, hogy a táncos kopogtat az igazgató ajtaján?
– Biztosan van ebben egy adag bátorság is, de akkor mi már ismertük egymást. Az Egyetemen a kilencedik évfolyam már egy „összevont” osztály volt, a lány- és fiúcsoportban tanulók száma annyira megcsappant, hogy nem volt érdemes kettőt megtartani. Az én balettmesterem Aradi Mária volt, a fiúké pedig Solymosi Tamás, így ha egy-egy gyakorlatot összevontak, akkor találkoztunk, dolgoztunk együtt.
Lehet, hogy várhattam volna, hogy ő keressen, de úgy gondolom, jobban mutat, ha a táncművész jelzi, hogy tele van ambícióval. Egyébként sem vagyok az a típus, aki csak úgy vár az életre.
– Végül hányan végeztek?
– Mindössze ketten maradtunk magyarok a lányok közül, pedig a képzés elején két párhuzamos osztály indult. A másik balerina Szűcs Boglárka volt, aki most a Miskolci Balett táncművésze. Nem könnyű felidézni, de a fiúkkal együtt körülbelül tízen diplomáztunk, közülük Balázsi Gergő lett még az operaházi együttes tagja. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy mennyire boldog voltam, hogy bekerültem! Az első szerepem, színpadi létem A víg özvegy alteregója volt, nem is látta a közönség az arcomat, én mégis repestem az örömtől. Ahogy telt-múlt az idő, egyre több lehetőséget kaptam.
– Ez egy dinamikus kezdésnek tűnik…
– Bizonyos szempontból igen, de van „gyorsabb” karrierindulás is, például éppen Balázsi Gergőé. Ő olyan karakter, akit nem lehet a karba tenni: egyrészt igazi „hiánycikk” a magas szőke daliás herceg, másrészt nagyon kilógna onnan. Hozzáteszem, hogy magamat sem tartom igazán jó kartáncosnak. Az erős személyiségemből adódóan mindig kicsit különbözök, pedig őszintén szeretnék mindent ugyanúgy csinálni, mint a többiek, és igyekszem is, de valahogy nem igazán megy. Pedig tényleg akarom!
– Miért nem sikerül? Túlgondolja a szerepét?
– Nem feltétlenül, de karakteres vagyok, és ez átsüt a mozdulataimon is. Ami a karban hátrány, lehet, hogy szólistaként előny, mindenesetre elkezdtem egyre nagyobb variációkat, majd kisebb szóló-, végül főszerepeket kapni.
Legelőször a Don Quijotéban táncolhattam olyan figurát, akinek már „neve” is volt, Mercedes.
De korábban a Falling Angels nyolc szereplője közül az egyik voltam: ott találtam magam hét szólótáncos mellett.
– Az Étoile-cím jelzi, hogy a következő évad minden főszerepében ott lesz a díjazott. Ugyanez vonatkozik a „kis Étoile”-ra is?
– Ez egy kicsit mást jelent: egyfajta ösztönzést a további munkára, egy ugródeszkát, ami azt jelzi, hogy bíznak benned, és még többet kell dolgoznod és tanulnod. Minden díj fontos, még az is, amelyiket nem tudtam személyesen átvenni, mint például a Tánc Világnapján átadott, az évad legjobb pályakezdő táncművészének járó elismerést, mert akkor éppen Blanche-ként téptem ki a szívemet A vágy villamosa című darabban.
– A „szívkitépés” vagy a technikai maximalizmusra való törekvés áll jobban Önnek?
– Azt mondanám, hogy a karakterformálás, de ez a kettő kiegészíti egymást. Szerencsére nemcsak a drámai, cselekményes balettekben kapok szerepeket, hanem a nekem nehezebb, tőlem távolabb álló, technikás szimfonikus balettekben is. Ilyen például a Balanchine-darab. Solymosi Tamás szokta azt mondani nekem, hogy
„Lea, a marketing már csillagos ötös, a technikai dolgokon még csiszolhatsz!”
Természetesen minél többet táncolok, annál nagyobb önbizalommal és magabiztossággal, technikai felkészültséggel megyek neki a következő szerepnek.