Gyermekien ujjongó energiák szabadultak fel a nézőtéren – A Kaposfest ötödik napja

Kaposfest 2019 - fotó: Mohai Balázs

Szeretem a német zenét meg a romantikát, a német romantikát meg, azt nagyon szeretem. Ha valaki ilyen zenét játszik nekem a pódiumon, meg vagyok véve. Nagyon hat rám, ahogy mindig ott lapul ezekben a szomorúság valahol távol, még úgy is, amikor épp vidám a téma, derűs a hangvétel. Mintha azt üzennék, általánosan kihallható bölcsességgel, hogy felelősség nélkül nincs boldogság.

Még nagy szerelmes érzések mögött is ott a sötétebb tartalom. Mintha intelemféle lenne, miszerint nincs örökké tartó érzemény, vagy csak annyi, hogy miközben szétvet bennünket a belülről tomboló tűz, az magánügy, barátaim. Érzemény ide, lángolás oda, nem árt körülnézni ilyenkor is, ki tudja, mi történik körülöttünk. Kell figyelni másra is, embertársainkra is, környezetünkre, családra, társadalomra, mert ha zuhanunk, anélkül nagyon fájdalmas lesz majd.

És ha egy német romantikus mű szomorú, akkor nagyon az, amögött aztán nincs rejtett vidámság semmi.

Brahms muzsikája meg mintha mindig a bánatról szólna. Két brácsa-dala (amelyeket szintén Joachim Józsefnek írt), más-más háttérben jött létre. Az egyiket még akkor irta, amikor a hegedűművész friss házasként boldog időszakot élt át, a másikat pedig akkor, amikor már rég megromlott a kapcsolat. Az intim hangulat, a finomság, a szépség hatásos, de optimizmus vagy derű, az nincs benne.

Kaposfest 2019 – fotó: Mohai Balázs

Az ezután következő szonáta, Prokofjev két hegedűre irt alkotása a nehezen befogadható művek közé tartozik, nagy kamarazene-rajongónak kell lenni ahhoz, hogy éppen kéthegedűs szonátára legyen gusztusa az embernek.

Kaposfest – fotó: Mohai Balázs

Nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen mű hallgatása élvezetes, befogadása pedig egyszerű lehet. Az előítélet azonban rögtön összeomlik, mert néha vad, néha humoros a hangvétel, a két hangszer pedig néha még, populárisnak, netán poposnak nevezhető hangzást is produkálna.

Nem hátrány, ha a nagy klasszikus zeneszerzők a tengerpartra mennek nyaralni, ha ilyen friss és találékony darabokkal térnek meg ihletett dolgozószobájukba.

Kezdem megszeretni a délelőtti koncertek ízét. Ilyenkor azért kipihentek vagyunk, hat még a reggeli kávé és az előző napi élmények. Közben lapozgatjuk a fesztivál kiadványát, barátokkal beszélgetünk, új ismeretségeket szerzünk, ráhangolódunk az elkövetkező programokra. Ezt a könnyed légkört sokszor érezzük  már a pódiumon is, ha másképp nem, egy kis ízelitő erejéig. Ez olyan, mint egy jó koktél. De ha 20 éves ír malátawhiskeyt szeretnénk, azt általában este kapjuk meg. Gondoltam, Rachmaninov Csajkovszkij halálára g-mollban írt, elégikus triója is komoly ital, a szerző nem hazudtolja meg magát, áradnak a határtalan hangulatok és a végtelen dallamok, a csak nála érezhető, megrendít, érzékenységgel. Később megtudtuk Bősze Ádámtól, hogy nem ez a szonáta volt a gyászdarab, de amit írtam, arra a műre is igaz volt: Rachmaninov az érzelmek átélésének a mestere.

Kaposfest 2019 – fotó: Mohai Balázs

Most, szombaton este azonban maradtunk a könnyebb izeknél, sok kisebb művel, részletekkel, és ez most nagyon üdítően hatott. Több, mint tíz zeneszerző és többféle stílus (barokk, romantika és kortárs) szerepelt a programban.

Ami Brahms bevezető 16 keringőjét követte, az maga volt az örömzenélés, a kísérletezési kedv és a játékosság ünnepe.

Az In Medias Brass rézfúvós kvintett ugyanis megmutatta, hogy nem is választja el olyan sok minden a különböző korokat és kultúrákat egymástól. Telemann fenséges triószonátája után hirtelen Dél-Amerikában találtuk magunkat, és feszes latin ritmusokat hallottunk kibontakozni a fiúk játékából. Fiatal, lelkes és profi zenészek ők, akiknek nincsenek széles és felesleges gesztusaik, csak az érződik, hogy szeretik, amit csinálnak.

Kaposfest – fotó: Mohai Balázs

Az ezután következő két kortárs magyar mű (Tűzkő Csaba és Dubrovay László alkotásai) amellett, hogy feszegette a rezesek hangképzési határait, behozta a nagybetűs Zenei Humort a pódiumra. Szellemes, ironikus és igen szórakoztató zenék ezek, amelyek élettel telítik meg újra a koncerttermet. Még több ilyen kortárs zenét!

Kaposfest – fotó: Mohai Balázs

A szokatlan hangulatok után aztán visszamegyünk az időben, egészen a slágerekig, mert Kreisler Szerelmi bánata vagy a Massenet-Meditáció az, igazi sláger. És nem elcsépelt, nem indokolatlan, mert ebben a sokszínű kavalkádban, amelyet egytől egyig tehetséges fiatalok adnak elő, mindenki remekül érzi magát. Érezni a produkció mögött megbújó sok-sok munkát, a lelkes energiát, a kedvességet és a bájt is. Itt és most tényleg tanúi vagyunk annak, hogy két vagy három zenész hogyan működik együtt, milyen erőkkel hatnak egymásra és így olyan ez, mintha ott, előttünk születne meg a zene.

Kaposfest 2019 – fotó: Mohai Balázs

Enescu szólóhegedűre írt négytételes alkotásának előadása megkoronázta az estét. A két hegedűvel előadott tétel után ugyanis Lukács Miklós improvizált cimbalmon a hallottakra. Nagy kontraszt, mégis igazi hasonlóság, mert elképesztő módon rezonáltak egymásra a hangszerek, láthatóan még Rosanne Philippens arcára is kiült meglepetés és az öröm, ahogy hallgatta az előadást.

Már azt vártam, hogy, egyszer csak megfeledkezik magáról és hangosan azt kiáltja: vow! Nem lepődött volna meg senki, mi, a közönség is kimondtuk magunkban ezt mindenféle nyelveken, és a “hűűűűűű”  után még  számtalan ű-t kellene leírni, úgy lenne jogos.

Szertelen, gyermekien ujjongó energiák szabadultak fel a nézőtéren, és ez is kamarazene volt pedig. A legjavából.