Közös a kihívás, közös a siker – a Kaposfest második napja

Kaposfest 2019 - fotó: Mohai Balázs

Ma már a reggelizés közben előkerül a sanyarú zenészsors, mint örökérvényű  téma. Lackfi Jánossal beszélgetünk arról, hogy a különböző korokban hogyan rendeltek meg műveket zeneszerzőktől, mennyire volt megkötve a kezük, volt- e mozgásterük, annyi, mint manapság, már ha most van ilyen egyáltalán. A zeneszerzők szerint, mint ahogy ez más szakmákban is így van, régen minden jobb volt. Vagy rosszabb. De valahogy régen is volt, meg most is van, legalább ebben megegyeznek a vitatkozók.

Mindenesetre valóban érdekes, hogy bizonyos művek hogy születnek meg, mi az ihlető forrás, a múzsa csókja vagy sokkal materiálisabb javak ígérete. Kamarazene esetében pedig, sok nagy és híres mű alapul vételével, különösen érdekes ez a kérdésfelvetés. Jó, hogy volt sok olyan gazdag ember, kiadó, mecénás, püspök vagy épp herceg, akinek a kedvében lehetett járni. Mert elég lett volna-e a belső ösztönzés önmagában is, ki tudja már.

Ide kapcsolódik:
A zene kilép a négy fal közül – a Kaposfest első napja

A délelőtti koncert előtt ismét nagy a tolongás, előre láthatóan most is teltház lesz, ami nagy dolog, máshol még este is akad üres hely a nyári koncerteken. Ráadásul itt nem is egy százfős szimfonikus zenekar impozáns látványa várható a pódiumon. A kamaramuzsikához hozzá kell szokni, érzékelni a hangszeres teljesítményeket külön-külön, értékelni a hangzást, az együttműködést. Családias érzés ez, ahogy a hallgató ráhangolódik a műre és az előadásra, aztán hagyja, hogy vigye magával az előadás hatása.

Kaposfest 2019 – fotó: Mohai Balázs

Ekkor már a zene belső törvényszerűsége és az ebből fakadó természetes jelleg irányít minket. Rendszerint az első pillanatoknál el is dől, hogy ráállunk-e az optimális rezgésszámra, és visz-e minket tovább a lendület. Örömmel mondhatom, hogy most  megvolt, létezett ez a kapcsolat, amely a fiatal, egymásra nagyon figyelő és lelkes művészek megkérdőjelezhetetlen tudásának, személyiségének köszönhető. Nem látok fásultságot, rutint, unott arcot, érezhető, hogy minden résztvevő nagy jelentőségűnek ítéli meg az itt zajló (műhely)munkát, magas szintű lehetőségként tekintve rá. Azt kívánom, hogy ez a fajta laza, de mégis alázatos hozzáállás jellemezze későbbi pályájukat is. Mert ez az út korántsem olyan könnyű, mint amilyennek látszik.

Kaposfest 2019 – fotó: Mohai Balázs

A koncert kezdete előtt, hűvös narancslevet kortyolgatva, jó dolog ráérős, némiképp hedonista módon, kellemes szellemi tornaként arról merengni, hogy bizonyos sorok Catullustól vagy Ovidiustól valók-e. Még csak nem is a sznobizmus veszi át az uralmat a narancslé felett, inkább az, hogy ha az ember asszociációs túrára indul, akkor mindig talál valami elmélkedni valót  a képzőművészet, a zene és az irodalom kapcsolatairól.

Kaposfest 2019 – fotó: Mohai Balázs

Tóth Endre előadásai többek között e rejtett összefüggésekről szólnak. Ha Debussy triójáról beszélünk, az könnyen átvezet minket korábbi francia zeneszerzők stílusához, ami pedig megidézi a klasszikus idillt a nimfákkal és faunokkal, megjelenítve a görög mitológiát, minden művészeti ág örök és elapadhatatlan forrását. Mint a Kasztália, gondolom, és büszke vagyok önérzetes sznobizmusomra.

Kaposfest 2019 – fotó: Mohai Balázs

Fauré, Debussy majd Beethoven zenéi aztán már gondolkodnivalót se hagynak, minek is? Hűvös narancslé, táncoló nimfák, és ilyen zene, kell más egy fesztiválozó boldogságához? Mert akinek ennyi jó kevés, annak Mozart (Hevesi Sándor magyarításában) jól megmondta, hogy mit érdemel.

Kaposfest 2019 – fotó: Mohai Balázs

Az esti koncert színhelye pedig az a református templom, ami már a fesztivál kezdetén is igen fontos szerepet játszott, Kocsis Zoltán és Joshua Bell is fellépett már itt. Zsúfolásig megteltek ismét a sorok, hallottunk barokk és kortárs zenét, Vivaldit és Mozartot, és a szólisták idén először zenekari kíséretet kaptak. A Liszt Ferenc Kamarazenekarnak Vivaldi és Mozart az anyanyelve, a magas minőség tőlük mindig természetes.

A hagyományosan konzervatív helyszín pedig megtelt fiatalos lendülettel és dinamikával, a zenekar és a szólisták ezúttal is a csúcson voltak.

Meglepő, hogy a közönség mennyire együtt él a zenészekkel és általában, a fesztivál eseményeivel. Érezhetően kifinomultabb ízlésűek ők az átlagos zenehallgatónál, ami nem csak abban látszik, hogy magas minőséget várnak el, hanem abban is, hogy nyitottak az újra. A szokatlanabb, modernebb szerzeményeket is jól veszik, úgy látszik, el is várják. De végül is, ha jól belegondolunk,

akkor jó egy ilyen rendezvénysorozat, ha mind a zenészeknek, mind a közönségnek közös a kihívás és a siker is.

Sok külföldi szót is hallani, de milyenek vagyunk, mi, magyarok? Fesztivállátogatókként meg egyáltalán? A korábban emlegetett „bezzegrégen” étosza késő este újra előkerült. Lackfi János „proaktív-pozitív-pszeudo-önsanyargatós stand-up-ja” frenetikusan foglalta össze azokat a helyzeteket, amelyekre egyformán reagál mindenki, azaz, „röhög az egész osztály”. Estjének felépítése Hofi előadásait idézi, jól megfér egymással a vicc, az altáji humor, a hosszabb történetek kibontása, a karakterek megszemélyesítése és kikacsintás, ránk. Mi pedig, mindannyian haverok, pontosan tudjuk, mi a dörgés.

Ide kapcsolódik:
Baráti Kristóf: „Izgalmas, szokatlan, és mindenki számára elérhető előadásokat szeretnénk"

A bukolikus költészettől a pacalpörköltig bizony hosszú az út. Kész szerencse, hogy Kaposváron ez nagyon jól bejárható és egyetlen elemét sem érdemes kihagyni, de visszafelé is lehet elindulni rajta, kedvünk szerint, a stand-up-tól Vivaldiig. Mert néha nem árt feje tetejére állítani a világot, akkor sem, ha nekünk, magyaroknak nem kell más helyen világhírű klasszikus zenészeket keresni. Terem az itt minálunk, bőven.