Az argentin tenor két éve dalestet adott a Müpában, augusztus elsején pedig Leoncavallo Bajazzók című operájának főszerepében debütált a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A művész a premier másnapján adott exkluzív interjút lapunknak.
– Canio szerepét nem először énekli, egy szabadtéri előadás ugyanakkor tartogathat meglepetéseket. Hogyan értékeli a produkciót?
– Egy rendkívül jó csapat állt össze, értem ez alatt az énekeseket, a karmestert, a muzsikusokat és a technikusokat is. Sok szabadtéri tapasztalatom van, hiszen többször léptem már fel például a Veronai Arénában, így a helyzet nem új, egyedül a hangosítást kellett megszoknom, mert eddig, ha erősítéssel kellett énekelnem egy koncerten, akkor kézi mikrofont használtam.
– Korábban többször nyilatkozta, hogy ellenzi a rendezői színházat, hiszen az egyszerűen háttérbe szorítja az énekeseket. Georges Delnon munkáját milyennek találja?
– Az opera az utóbbi időben nagyon sokat változott, és szeretném pontosítani, hogy elfogadom a rendezői színházat, ugyanakkor volt néhány rossz tapasztalatom, amikor tényleg minden a rendezői elképzelésnek rendelődött alá. Mi énekesek a legmesszebbmenőkig a zenét tartjuk elsődlegesnek.
A világban, köztük a Metropolitanben is azt érzékelem, hogy a közönség alapesetben jobban örül egy klasszikus színrevitelnek, a modern feldolgozásokhoz talán még idő kell. Ezzel együtt fontosnak tartom, hogy az operaelőadásokat ne a jegyeladások motiválják, ha ez így lenne, akkor rálépnénk a musicalek útjára. A margitszigeti előadás teljes mértékben a zenét helyezi előtérbe.
– Utoljára két éve énekelt Budapesten. Hogyan alakult a mostani felkérés?
– A meghívást Bán Teodórának köszönhetem. Eddigi pályafutásom során nagyjából 5-6 olyan nagy színház volt, ahol rendszeresen felléptem. Most itt az idő, hogy nyissak, új országokat és közönséget ismerjek meg. Nagy büszkeséggel és energiával tölt el, ha részese lehetek a változatos európai kultúrának. A magyar közönség például elsőre nagyon meglepett, hiszen hidegnek, távolságtartónak tűnt, aztán rájöttem, hogy fokozatosan hangolódnak rá a hallottakra, egy áriaest végén pedig már tényleg együtt lélegzünk. Abban a reményben lépek estéről estére színpadra, hogy a fiatal generáció inspirációt talál az előadásomban, ugyanúgy, ahogy én annak idején eldöntöttem, hogy énekes leszek, miután megvettem az első VHS kazettámat, amin Plácido Domingo énekelt.
– Ki voltak még példaképei?
– Félreért. Nem példaképekre van szükség, hanem egy meghatározó élményre, amiből építkezni lehet. Az én életemben mondhatjuk, hogy sok volt a szerencsés véletlen, de kerestem ezeket a lehetőségeket. A Buenos Aires-i operában háromszor voltam meghallgatáson, de mindannyiszor elutasítottak. Nem adtam fel, mert belül éreztem, hogy énekesnek kell lennem. Később, amikor Giuseppe Di Stefano és Luciano Pavarotti Argentínába jött és meghallgatott rögtön az mondták, hogy Európába kell mennem. Lehetőséget kaptam tőlük, nekik köszönhetem, hogy énekes lett belőlem. Feladhattam volna az álmaimat, de nem tettem.
– Ha jól értem, hosszú időn keresztül egyedül magára számíthatott. Hogyan építette fel a repertoárját?
– Nagyon sok hibát követtem el és kompromisszumokat kötöttem, de ösztönösen éreztem, hogy mi a jó a hangomnak. Európába érkezve már felkészült voltam technikailag, és egyből a legnevesebb színházakban bizonyíthattam. Nem irigykedtem senkire, és megőriztem a zene iránti alázatomat. Nagyon hálás vagyok a karmestereknek, akik soha nem fogták vissza a lelkesedésemet, sokat tanultam tőlük. A környezetem féltett, szkeptikus volt. Az alvajáró, majd a Luisa Miller, sokan őrültnek tartottak, hogy rövid úton tönkreteszem a hangom, azóta pedig már többek között 150 Tosca és 120 Trubadúr előadáson vagyok túl.
– Utólag meg tudja fogalmazni a siker kulcsát?
– A lényeg, hogy a saját utamat jártam. Nem akartam senkit utánozni, és nem estem abba a hibába, hogy már fiatalon azzal a hangideállal próbálkozzam, ami másoknak volt. Meg kell érteni, hogy Franco Corelli, Mario del Monaco vagy Beniamino Gigli hosszú évtizedekig képzeték azt a hangot, amiért most a legnagyobbak közé soroljuk őket.
– A bel canto repertoárt a magáénak tudhatja, a Bajazzók Caniója pedig ékes példája annak az útnak, amit bejárt. Vannak még szerepálmai?
– Azt hiszem, hogy a korom és a tapasztalatom már lehetővé tesz egy sokkal intenzívebb kifejezésmódot a színpadon. Régi álmom a Sámson és Delila, de először éneklek majd a Don Carlosban is, ami pedig a legfontosabb, hogy hamarosan Otellóként debütálok. Operaszínpadon A sevillai borbélyban mutatkoztam be, ha tenorként az Otelló lesz az utolsó szerepem, azt hiszem, hogy én leszek a világon a legboldogabb.
Elárulja, hogy melyik volt eddig a legemlékezetesebb előadása?
Több is van, de csak színpadi bakik jutnak az eszembe. Egy alkalommal az Aidában léptem fel Párizsban. Alattam a katakombák, a bevonulási induló következett, a színpadnak pedig le kellett volna süllyednie, de elromlott a lift. Az egész jelenetet a halottak között kellett elénekelni. A genovai Rigolettóban a díszlet esett darabokra. Jött a La donna é mobile, nekidőltem a falnak, az pedig a második versszak előtt egyszerűen leomlott velem együtt. Londonban egy két méteres lyukba estem bele, mert sötét színpadon játszottunk, aznap pedig nem világították meg azt a bizonyos helyet. Tudja, Nápolyból jöttem ide Budapestre, és azok az előadások, amiket nem a világ legfelkapottabb színházaiban éneklek éppen a múltat, a jó emlékeket hozzák elő bennem. Úgy érzem, hogy az emberiesség egyre többször szorul háttérbe, amit önöknél egyelőre nem tapasztalok.
