Mindenki azt látta, amit szeretett volna – Ilyen egy Mozart-opera a kőfejtőben

A varázsfuvola - fotó: Armin Bardel

Azt hiszem, ha valaki szabadtéri fesztiválra megy operát nézni, azt nem az egyedi értelmezésért vagy épp a darabban rejlő mélységek különleges feltárásáért teszi. Laza nyári estét szeretne, lehetőleg kellemes környezetben, kedvenc dallamait dúdolgatva. Hasonló szándékkal készültem a burgenlandi Szentmargitbánya  kőfejtőjébe, A varázsfuvolát látni. Azonban sokkal többet kaptam.

Európa legnagyobb színpada impozáns látványt nyújt, a középpontban valami furcsa, fehér buborékokból álló hatalmas képződménnyel. Akár óriás rágógumik is lehetnének, kőszerű képzettel, ez, körülvéve a régi bánya igazi sziklafalaival igazán egyedi, nagyszabású, tekintélyes hangulatot teremt. De ha Mozart utolsó operája miatt vagyunk itt, használhatjuk az „ünnepélyes” jelzőt is, megfelel a látványnak.

A varázsfuvola – fotó: Andreas Tischler

Ahogy elfoglalom a székem a közel 5000 fős nézőtéren, mintha magam is belesimulnék  a környezetbe, a fehér gömbök alkotta húsz méteres monstrum éppen előttem van. Futurisztikus a díszlet a régi kőfejtő falai között, érdekes a hatás. Lassan kezdődik, előtte még rövid beszédbe elegyedek a mögöttem ülő bajor társasággal, akik épp egy német operett-énekessel tévesztettek össze. Miután tisztáztam a helyzetet annak bizonytalan érzetével, hogy vajon az operettista mit szólna hozzá, a rendes európai  kedélyesség felettébb kellemes érzésével fordultam ismét a színpad felé. A Karsten Januschke vezette Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara a díszletfalak mögött kezdett a nyitánynak, de reméltem, hogy azért a végén majd megjelennek, részt venni a sikerben.

Ide kapcsolódik:
Burgenlandban egymást érik a komolyzenei fesztiválok. Mit tud Kismarton vagy Szentmargitbánya? - Interjú Daniel Serafinnal

A nyitány alatt a színpadon nem történik semmi, de a díszlet „játszik”, szemünk folyamatosan pásztázza, nem tudunk szabadulni a hatásától. Kicsinek, apró embernek  érzem magam, ahogyan belesimulok itt  nézőtéri társaim közé, miközben várom, hogy fent a szentélyben mi fog történni. Próbáltam én ellenállni az ünnepélyesség hatásának, de nem sikerült. Lelkendező kisgyerekként vártam a mesét, ahol a Jó harcol a Gonosszal, Darth Vader Luke Skywalkerrel, emberi lényünk a rossz oldalunkkal.

Ki is derítettem gondolatban, mi az ott a színpad közepén: egy csillagkapu. De legalábbis valamilyen átjáróféle, innen rohan ki a menekülő Tamino, nem kígyószörny üldözi, hanem keze van megkötözve két hatalmas vörös kötéllel. A három dáma vágja el a kötelet, és ezzel elindul Tamino új,  igazi élete és a végén Sarastro birodalmának bölcsessége és igazsága várja.

A varázsfuvola – fotó: Armin Bardel

Ő az, aki keres, eszményekben gondolkodik, de ő az, aki épp ezért néha esetlenül botorkál meglepően egyértelmű  helyzetekben. Papageno még nála is esetlenebb és prózaibb, annyira, hogy  prózai színész játssza, Max Simonischek. A két hang közötti különbség szinte abszurd, de a két személyiség közti különbséget remekül érzékeltető jelzés. Ugyanis Simonischek „hangja”  éktelenül hamis,  ő nem  is énekelni van ott. Hanem szerethető, vagány vagy vagánykodó ellentpontnak Tamino mellett. Több szövege is van, táncoskomikus jelleggel, poénokat gyártva vezet minket végig Sarastro világában. Nem maradhat el a kőfejtőre való vicces utalás, és nem tűnik erőltetettnek az sem,  ahogyan bemutatkozik Paminának: Geno. Papa Geno. (Eszembe is jutott a rajtam keresett operetténekes, ha személyemben nem is, de a bajor társaság mégis megtalálta őt, a színpadon.)

Sodródunk velük, a három gyermek társaságában negyedikként, követjük őket, nem tudva, merre visz az útjuk. Közben megismerjük Paminát, Papagenát és Sarastrót. A kísérőtársakat, a vezetőket és a próbákat, amelyeken keresztül kiteljesedhet a mi,  saját világunkban érvényesülni akaró és képes személyiségünk. Tamino nem érti Papagenót és ez fordítva is igaz, de együtt kell működniük, úgy, hogy igazán azt sem tudják, mire vállalkoztak. Folyamatosan választás elé állítják őket, ahol néha ösztönből, néha tudatosan kell cselekedniük.

A fenséges és a szitkom, az operai és a képzetlen hang  egymás mellé állítása hatásos, izgalmas. És én, aki nagyon sokszor láttam ezt az operát, feszengek és izgulok, hogy lesz ebből happy end, és hogy egyáltalán lesz-e.

A látható elem  csak erősíti a hatást,  az egyes  próbák alatt a buborékok hatalmas vízözönné, majd lángtengerré válnak, látunk madarakat, óriás gyümölcsöket. A monumentális látvány soha nem válik öncélúvá, nem mutogatja saját maga képességeit (pedig még azt is megérdemelné), mindvégig ízléses és visszafogott, tökéletesen illeszkedve abba a komplex világba, amit az alkotók elképzeltek.

Kidolgozott, jelentéssel teli színpadi történést kapunk, ami egyre fokozva bennünk a feszültséget, éri el a végkifejletet, ami megnyugtató és ahol minden a helyére kerül.

Azt hiszem, hogy valamennyien ilyen beteljesedésért küzdünk, ki-ki  a maga álmai és elképzelései szerint. És biztosak lehetünk benne, hogy sohasem érjük el ezt az állapotot. De addig is tehetünk egy kis kitérőt az ideák világába, ahol Mozart vezet minket.

A varázsfuvola – fotó: Armin Bardel

Ettől függetlenül a nézőtéren mindenki arra gondol, amire akar, mindannyian legyárthatjuk a saját koncepciónkat, nincs ránk erőltetett értelmezés. És, ami talán a leglényegesebb: élvezhető volt mindenki számára. A gyerekek meseoperát láttak elképesztő színekkel, a huszonévesek sci-fit, a laikusok Mozart zenéjére figyeltek, míg a mások, a „vájt fülűbbek” beavatási szertartást láttak, ami igazi ünnepséggé lényegült át.

Az énekesek is egyöntetűen jó teljesítményt nyújtottak, talán épp Tamino színpadi jelenlétét és karizmáját lehetett volna kicsit tovább javítani, túlságosan is passzív volt, főleg a többiekhez viszonyítva. Ugyanis nem csak énekelt, de mozgott és játszott is mindenki. A koreográfiát pedig Farkas Katinak köszönhetjük, így személyében újabb magyar vonatkozása is van a darabnak.

A varázsfuvola – fotó: Josef Siffert

A végén pedig jött a tűzijáték. Ez itt már hagyománynak számit, szinte várják is már. Ilyenkor persze mindig megvan a veszélye annak, hogy túl sok lesz valami, elmegy a show irányába, ami meglehetősen távol áll Mozart világától. De itt nem erről volt szó. Az emelkedettség érzése volt az, ami egyértelműen átjárta a közönséget, és ez esetben pontosan tudta is, hogy mit ünnepel.