Az idei párizsi FIAC nemzetközi kortárs művészeti vásár hetének idejéhez „passzított” október 17-i árverésén a Christie’s a francia fővárosban kalapács alá viszi Nicolas de Staël nagyméretű festményét, amelyet egy nemzetek közötti válogatott focimeccs ihletett. Ráadásul a kép, ha csak a kikiáltási árán is kelne majd el, már akkor is megdöntené az orosz–francia művész eddigi szerzői árcsúcsát. Pedig nem is igen látni rajta, hogy ott bárki is focizna.
Nicolas de Staël (1914–1955) Nyikolaj Vlagyimirovics Staël von Holstein néven született Szentpéterváron, egy ekkor altábornagyi rangban a Péter–Pál erőd (mint majd pár év múlva kiderül: utolsó) parancsnokaként szolgáló orosz báró és második felesége, Ljubov Vlagyimirovna Berednyikova gyermekeként. A nemesi család az orosz forradalom győzelme után emigrálni kényszerül: mint sokan mások, 1919-ben ők is Lengyelországba menekültek, ahol azonban a szülők rövid időn belül mind a ketten meghaltak, így az árván maradt Nyikolaj és nővére, Marina 1922-ben Brüsszelbe kerültek, egy ottani orosz családhoz. A fiú 1932-ben itt végzett a Királyi Szépművészeti Akadémián (Académie Royale des Beaux-Arts), majd előbb Párizsba, onnan tovább Marokkóba, és végül Algériába utazott. És bár 1936-ban a brüsszeli Galerie Dietrich et Cie megrendezte első önálló bemutatkozását, az ekkor a nevét már franciásan használó Nicolas 1939-ben mégis inkább belépett a Francia Idegenlégióba.
1941-ben leszerelték, ekkor előbb Nizzába ment, majd 1943-ban visszatért Párizsba, ahol több csoportos kiállítás után 1944-ben a Galerie l’Esquisse-ben volt az első ottani egyéni tárlata. A háború után munkáinak egyre nagyobb sikere lett: 1950-ben New Yorkban, 1952-ben Londonban, Montevideóban és Párizsban, 1953-ban újra New Yorkban, majd Washingtonban rendeztek neki egyéni kiállításokat, rendszeres szereplője volt franciaországi csoportos tárlatoknak, neves műkereskedőkkel dolgozott együtt, képeiből jelenős magángyűjtők vásároltak.
Ennek ellenére komoly depresszió gyötörte, álmatlanságban, állandó kimerültségben szenvedett, és hiába költözött családjával a dél-franciaországi Antibesbe, hogy jobban legyen, 1955 tavaszán 41 évesen levetette magát a tizenegyedik emeleten lévő műterme ablakából.
Ezt megelőzően azonban, 1952. március 26-án Nicolas de Staël feleségével végignézi a párizsi Parc des Princes stadionban a Franciaország–Svédország barátságos labdarúgómérkőzést. Az esti, villanyfényes meccs után egyenesen a műtermébe megy, és egész éjjel vázlatokat készít, amelyek alapján a következő néhány napban intenzív munkával megfesti Parc des Princes című, több mint tizenöt képből álló sorozatát, amely a művészettörténészek szerint fordulópontot jelent a pályáján. A vásznak egy részén felismerhetők a reflektorok által megvilágított színes mezekben játszó játékosok alakjai (bár a festőt láthatóan itt is inkább a színes, állandó mozgásban lévő foltok kavalkádjának visszaadása érdekelte), a képek másik része viszont gyakorlatilag a teljes absztrakcióig jut el.
Ez utóbbiak közé tartozik a sorozat legnagyobb méretű, 200×350 centiméteres darabja is, amely a művész halála óta máig a család birtokában maradt (a többi kép nagyrésze magángyűjteményekbe került), és most először fordul meg a műtárgypiacon, méghozzá rögtön 18–25 millió eurós (20,2–28,1 millió dollár; 2,5–3,1 milliárd forint) becsértékkel. Márpedig legutóbb egy – igaz, ennél lényegesen kisebb, mindössze 57×77 centiméteres – példányt a sorozatból idén márciusban a Christie’s londoni árverésén 2.891.250 fontért adtak el, és de Staël eddigi árverési rekordja is „mindössze” 12.125.000 dollár; ennyit 2018 májusában a Christie’s New York-i árverésén fizettek (7,5–9,5 milliós becsérték után) az 1953-as Nu Debout (Álló akt) című, az absztrakcióval ekkor már egyértelműen szakító festményéért.
Merthogy amikor 1952-ben de Staël először mutatta be a Parc des Princes sorozat képeit Párizsban, szinte mindenki neki támadt: az absztrakt művészet hívei a figurálisabb „foci-képek” miatt a korábban általa is inkább preferált stílus feladásával vádolták, a realista művészet kedvelői pedig szokás szerint értetlenkedtek a semmit nem ábrázoló színes foltok láttán. Ugyanakkor Paul Rosenberg New York-i műkereskedő éppen ennek a sorozatnak a képeit látva döntötte el, hogy ő is elkezdi árulni Amerikában a művész munkáit, és ez olyannyira „bejött” neki, hogy az 1953-as New York-i kiállítás után de Staël lett az egyik legtöbb művét eladó festő a tengeren túl.
Vagyis jó esély van arra, hogy ez a most előkerült monumentális kép is el fog kelni októberben a párizsi árverésen, márpedig ha így lesz, akkor az biztosan új szerzői ár-rekordot fog jelenteni a fiatalon elhunyt művésznek.
