Timofeev Dmitry: „Az én történetem is a Vaganova Intézetben kezdődött”

Timofeev Dmitry - forrás: Magyar Nemzeti Balett / Facebook-oldal

A véletlen vezette a neves Vaganova Akadémiára, majd rögtön beválogatták a Mariinszkij Színház táncművészei közé is. 2010-ben átvette a Mia Čorak Slavenska Nemzetközi Balettverseny első díját. Az Izraeli Balettből érkezett hat évvel ezelőtt Budapestre. Timofeev Dmitryt, az évad Étoile-ját (Csillagát) kérdeztük elismerésről, munkáról, és arról, hogy mi inspirálja a hazai együttes táncművészeit.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

– Amikor betekinthettem az OMG című balett-est próbáiba, fáradtnak tűnt, de ez nem csoda, sok munka állt a produkció mögött, és a balettmesterek még a szünetben is instruálták Önt és partnerét, Melnik Tatianát.

– Ezen az esten rengeteget dolgoztunk, Dózsa Imre balettmester és Marina Eglevsky betanító balettmester támogatásával. Ritka az ilyen pillanat, de tényleg kicsit elnyűttnek éreztem magam a bemutató előtt, mert a premier mindig nagy koncentrációt követel. Ráadásul az OMG-est mindhárom darabját táncoltam, ami elképesztően sok energiát igényelt. A következő napok mindegyikén színpadon voltam, és mindhárom darab olyan magas technikai igényű volt, hogy egy pillanatra sem lehetett kiengedni. De egy hét múlva már nem is emlékeztem a kimerültségre.

Ide kapcsolódik:
A tánc minden bravúrját felvonultatja új Balanchine-koreográfiájában a Magyar Nemzeti Balett

– A gyerekkori rengeteg munkára viszont biztosan emlékszik. Honnan vezetett az útja Budapestre?

– Az én történetem – mint oly sok más klasszikus balettművészé is – a Vaganova Intézetben kezdődött. Gyerekként persze nem tudtam igazán, hogy mi is a balett, csak mentem a bátyám után, akit nagyon érdekelt a táncművészet. Tíz éves voltam, amikor édesanyánk elvitt minket Szentpétervárra. Kószáltunk a városban, fel-alá sétáltunk az utcákon, és megpillantottuk a Vaganova épületét, kifüggesztve a pótfelvételik időpontjával. Átsétáltunk a piacra, vettünk ruhákat, és másnap – mert éppen ekkor volt a megmérettetés – bementünk és megpróbáltuk.

– És elsőre felvették.

– Teljesen váratlanul ért minket, amikor azt mondták, hogy szeptember elsején jelenjek meg a holmimmal, kezdődik az oktatás.

– Nem sok ilyen történet van, ebbe az intézetbe hosszú évekig tartó felkészülés után szoktak jelentkezni a gyerekek.

– Az én évfolyamomban is ez volt a helyzet, de szerencsém volt, mert nálunk még nem kellett igazán a technikai tudás, csak a készséget vették figyelembe. A bátyám éppen emiatt nem került be, hiszen abban a városban, ahol éltünk, gyenge lábakon állt a balettoktatás. Amikor megjelentem az ominózus felvételin, nem tudtam, hogy több százan igyekeznek bekerülni a két induló osztályba. A többiek persze izgultak, szorongtak és sokan sírtak is, én pedig nem éreztem mindennek a jelentőségét. Fogalmam sem volt arról, milyen jövőt nyithat meg előttem ez az intézmény.

Ide kapcsolódik:
Ilyen volt a Mariinszkij szólótáncosának balettvizsgája

– Innen szép nyerni. Ősztől azonban teljesen megváltozott az élete, főszerepbe került a szigor, a gyakorlás, a feszített munka és a színházi élet. Lehet ezt bírni elköteleződés nélkül?

– Az eltökéltség, elszántság érzése hamar megérkezik, de az első időszak rettenetesen kemény volt. Azt sem tudtam, hogyan jutok el a kollégiumból az iskolába. Minden teljességgel ismeretlen volt számomra, konkrétan nem abba az osztályba mentem be az első napokban, ahova felvettek.

– Nem is derült ki ez az apróság?

– Amikor belebetegedtem a helyzetbe és lázasan feküdtem az orvosi szobában, végre rám talált a mesternő, aki napok óta keresett. Kaptam tőle süteményt, gondoskodást és figyelmet. A teremben szigorú volt, termen kívül viszont nagyon pátyolgató, törődő. Rengeteget köszönhetek neki, például azt is, hogy igen gyorsan osztályt tudtam lépni.

– Ezzel egyidőben elkezdődött a színházi élet is, beválogatták a Mariinszkijban fellépő kis táncművészek közé.

– Pontosan. Ez egyrészt nagy leterhelést jelentett, másrészt persze szakmai fejlődést is. A Mariinszkij művészeit arra képezték, hogy bármikor bármilyen szerepbe be tudjanak ugrani. Nem egyszer a függöny felgördülése előtti percekben tudtuk meg, hogy éppen milyen előadást táncolunk.

Timofeev Dmitry – fotó: Nagy Attila

– Izrael és Zágráb a következő helyszín. Túl sok volt a Mariinszkij?

– Nem így fogalmaznék. Rengeteg tündöklően jó és tehetséges táncos van ott, évekre előre lehet látni, hogyan alakulhat majd a karriered. Nem akartam ezt az utat járni. Szerencsém volt, mert elhívtak Izraelbe, ahol kicsit közelebbről megismerkedhettem a modern balettel, majd Zágrábba invitáltak. Mindkettő fontos állomás volt számomra.

– Majd jött egy üzenet Budapestről.

– Így történt. Ha végiggondolom, többször vezetett a szerencse a pályámon, mint az előre megfontolt döntések. A zágrábi együttesben leváltották a balettigazgatót, bizonytalan lett a társulat működése, elkezdtem keresgélni és Budapestre jöttem próbatáncra. Rögtön ajánlottak egy szerződést, de én még hezitáltam. Majd egy napon váratlanul kaptam egy üzenetet. Ennyi állt benne: meg tudsz csinálni 32 fouettét? Azt válaszoltam, hogy igen. Így eljöttem Budapestre Etűdöket próbálni. Aztán már nem volt bennem kétely, tudtam, hogy itt a helyem.

– Az elismerésekre se kellett nagyon várni. Mennyire fontosak Önnek ezek a típusú jutalmak? Tavaly nyáron Étoile-címet, előtte Solymosi-díjat kapott, ami A diótörőben nyújtott kiemelkedő teljesítményért jár a táncművészeknek.

– Nyilvánvalóan fontosak a díjak, és jó érzés átvenni őket. Egész pontosan emlékszem arra a napra, amikor megtudtam, hogy én vagyok a kitüntetett: egyrészt sokkolt a hír, másrészt megemelt az élmény. Ahhoz azonban a jutalmaknak egyáltalán nincs közük, hogy hogyan gondolkodom arról a munkáról, amit a mindennapjaimban végzek. Kifejezetten szívmelengető, hogy a rengeteg befektetett energiát valaki elismeri, ugyanakkor pontosan tudom, hogy másnap is felkel a nap, és ugyanaz a munka vár rám, mint a díj átvétele előtt. Ebben az elismerésben – pláne, hogy az Étoile az együttes legrangosabb belső szakmai díja – a felelősségemet látom: az eredményeimbe nem tespedhetek bele.

Timofeev Dmitry – fotó: Nagy Attila

– Ez a kitüntetés azzal jár – az anyagi elismerésen túl –, hogy az évad minden szólószerepe „biztosított”. Nem okoz ez egyfajta biztonságélményt? Nem könnyebb odalépni a „szereposztó falhoz”?

– Egyáltalán nem. De azért nem, mert egyébként sem nehéz odalépni. Az Étoile cím nélkül is ugyanazokon a szerepeken dolgoznék, mint most, ebben nem látok különbséget. Ahogy abban sem, amilyen szellemiséggel végzem a munkám. Abban van talán változás, ahogy a többi ember reagál rám, ahogy ők fogadnak. Hirtelen megnőnek az elvárások velem szemben, hiszen én vagyok a „Csillag”, nekem kell minden pillanatban a legjobbnak lennem. Annak ellenére, hogy ez az ő megélésük, ez róluk szól, mégis rak egy plusz terhet a vállamra. Bizonyítanom kell, meg kell őket lepnem azzal, hogy még annál is jobb vagyok, amit várnak. Mondhatnám, hogy még többet kell dolgoznom, de ha mindig a maximumot hozom, akkor ez nehezen értelmezhető.

Ha mindig mindent odaadok, amit csak tudok, akkor nincs semmi változás. És mi mást ismernének el ezzel a díjjal, ha nem ezt a hozzáállást?

– Akkor bezárult a kör.

– A tökéletességre való törekvésem állandó és díjtól független, ugyanakkor ezért kapok elismeréseket. Azt hiszem, ebben a szakmában önmagában nem lehet cél egy-egy kitüntetés.

– Ugyanakkor lehetne csalódás, ha évtizedekig a pályán van, és nem kap.

– Ebben nem vagyok biztos. Mindig az aktuális munka a fontos, a jelenlegi szerep, a napi gyakorlás, hogy egészséges legyek, valamint, hogy sokat és sokáig tudjak dolgozni.

– Ebben az évadban melyik munka volt a legizgalmasabb?

– Most azt kellene mondanom, hogy nehéz választani és igaz is volna, de mégis van egy legkedvesebb, a Giselle című darab férfi főszerepe, Albert.

Ide kapcsolódik:
Minden a balettel kezdődött

– Dózsa Imre is ezt a választ adta volna.

– Megértem. Albert nagyon sokszínű, nagyon izgalmas. Ebben a karakterben mindig az tükröződik, aki nézi a darabot, mindenki másképp értelmezi. Az én „Albertem” az, aki bár bele van kényszerítve egy házasságba, meg tudja élni az igazi szerelmet, fel tudja ismerni a saját mély érzéseit, és ettől jobb emberré válik. Még akkor is, ha el is veszíti közben azt, akit ilyen erővel szeret. Ez egy gyönyörű történet, táplálja a szívem és a lelkem. Erőt ad. Őszinte örömmel tölt el minden pillanat, amikor táncolhatom, főleg, hogy korábban, más színpadokon erre még nem nyílt lehetőségem.