A kórus, amely Bachot és John Cage-et is énekel

A RIAS Kammerchor - fotó: Matthias Heyde

A mértékadó brit szaklap, a Gramophone időről időre megjelentet egy kritikusokból álló nemzetközi zsűri ítélete alapján összeállított listát a világ tíz legjobb zenekaráról. Talán kevésbé ismert, hogy hasonló lista készül a legjobb kórusokról is. 2011 januárjában jelent meg a rangsor, amelyen kilencedik helyen szerepelt a Rias Kammerchor. A kórus a CAFe Budapest programjának keretében október 20-án a Müpába érkezik, hogy egyedi és izgalmas műsort szólaltasson meg az Amadinda Ütőegyüttessel.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

„Páratlanul homogén hangzás és lebilincselő erő jellemzi produkcióikat. Széles repertoárt tartanak kézben, hangképzésük és az a hangi koncentráció, amellyel megszólaltatják a zenetörténet különféle műveit, valósággal megragadja a hallgatót olyan, egymástól távol eső alkotásokban is, mint Mozart Idomeneója és Frank Martin Golgothája” — áll az indokolás a Gramophone listáján az egykori Nyugat-Berlin amerikai megszállási övezetének 1948-ban alapított rádió-kórusa, a RIAS Kammerchor neve mellett. (A név a Rundfunk im amerikanischen Sektor rövidítéséből származik.) Az együttes tavaly újabb rangos díjat nyert el: Tigran Mansurian Requiemjének felvétele az International Classical Music Award elismerést kapta zenei főszerkesztők nemzetközi zsűrijétől a kortárs zene kategóriájában.

A széles repertoár már önmagában kuriózum, hiszen nem sok olyan énekegyüttes működik a világban, amely egyforma hitelességgel szólaltatja meg Monteverdi, Bach műveit, valamint a számukra írt kortárs zenei alkotásokat, jelen esetben Hindemith, Kagel, Křenek, Boulez és Henze darabjait.

Állandó változásban élünk, engem ez érdekel; ha azt állítanák rólunk, hogy csak régizenét adunk elő, az az én szememben a beskatulyázás szörnyű ítélete volna” – mondja a karnagy, Justin Doyle.

A brit muzsikus hét és tizenhárom éves kora között a Westminster-katedrális kórusában énekelt, vagyis a legnemesebb angol kórushagyományok szellemében nevelkedett. A 2017/2018-as évad óta vezeti az együttest.

A CAFe Budapest háttéranyagaiért keresse tematikus blogunkat!

Meghatározása szerint a RIAS Kammerchor csodálatos együttes, meleg hangzással, melegszívű emberekkel, Doyle számára ugyanis a művészi munkában kulcsszerep jut a személyes kapcsolatoknak, az emberi viszonyok minőségének, a „kémiának”.
 Az együttműködő készség azonban nem minden. A harmincöt tagú csapatba csak szigorú eljárás keretében lehet bekerülni, hiszen kamarakórus lévén, itt minden tag egyben szólista is, ugyanakkor az egységes hangzás egyik létrehozója is kell hogy legyen. Doyle úgy határozza meg saját szerepét, mint aki nem diktál, hanem inspirál; a megszülető produkció minőségében döntő szerepet játszik, de sok esetben háttérben marad, hiszen a RIAS Kammerchor leggyakrabban zenekarral, kamaraegyüttessel lép fel, olyan karmesterekkel, mint Philippe Herreweghe, René Jacobs és John Eliot Gardiner.

Az Amadinda Ütőegyüttes – fotó: Matthias Heyde

Ezúttal James Wood vezényli a világhírű kórust, az Amadinda Ütőegyüttes partnereként, tökéletesen testhezálló műsorban, ugyanis az 1953-ban született brit – de a német nyelvet is akcentus nélkül beszélő – muzsikus három területen is jelentős figurája az európai kortárs zenének: ütőhangszeres művész, zeneszerző és karmester. Nem kisebb személyiség, mint a legendás Nadia Boulanger tanította Párizsban, mielőtt a Cambridge-i Egyetemre ment, majd a londoni Royal Academy of Music diákja lett; 1982 és 1994 között Darmstadtban, a kortárs zene nagy múltú nyári akadémiáján az ütőhangszeres mesterkurzust vezette, onnantól származik ismeretsége az Amadindával. Amellett pedig, hogy napjaink egyik legelismertebb kortárs zenei dirigense, zeneszerzőként is aktív.

A csend hangjai címet viselő műsorban Wood a 13. századi perzsa misztikus költő, Dzsalál ad-Dín Rúmí verseire írt alkotása hangzik el. A cím (Khamush) a versek rendszerint utolsó strófájában felbukkanó utalás, felszólítás a hallgatásra, a csendben maradásra, az elmélyedésre, bármily viharos események elevenedtek is meg a korábbi versszakokban.

Ide kapcsolódik:
A SopronDrum fesztiválon ünnepli fennállásának 35. évfordulóját az Amadinda

Ha az ember hiteles és értő előadásban hallgat műveket, nincs különbség kortárs és klasszikus művek között – ez a koncert is ilyennek ígérkezik, a világszínvonalú előadógárda a garancia erre. Az estet John Cage két izgalmas, kísérletező szellemű alkotása vezeti be (Imaginary Landscape No. 2; Three2) és James Wood már említett darabja, a Khamush zárja. Köztük egy kultikus szerző kultikus műve szólal meg, amely egy bizonyos látványhoz, egy bizonyos térbe, egy bizonyos hangulat létrehozásának szándékával íródott. Morton Feldman abba az 1971-ben megnyitott, nyolcszögletű kápolnába szánta zenéjét, amelyben Mark Rothko tizennégy nagy méretű képét helyezték el, és alakítottak ki meditációs teret, vallás felett álló imahelyet, kultúrák találkozási pontját. A mintegy félórás, brácsára, cselesztára, ütőhangszerekre, szóló énekhangokra és kórusra írt, vallomásosan szuggesztív műről így vallott a szerző:

„Célom az volt, hogy a zene átjárja a nyolcszögű termet,
 és bizonyos távolságból ne legyen hallható.”