Bardon Barnabás: „A kortárs szakralitás inspirálja a művészetem”

Bardon Barnabás

Bardon Barnabás mind fizikai mind szellemi értelemben a környezetét meghaladó munkái a világi és vallási festészet között helyezkednek el. Művészetével hidat képez az ember manapság egyre háttérbe szoruló érzelmi és transzcendens oldalához. A Képzőművészeti Egyetemen kilenc éve, Kovács Attila osztályában végző képzőművésszel beszélgettünk.

– Hogyan kerültél a képzőművészeti pályára?

– Gyerekként sokat rajzoltam, mivel kedves, de problémás gyerek voltam, és a rajzasztalnál nem volt velem baj, törvényszerűen egy idő után mindig ott kötöttem ki. Az egész családomról elmondható, hogy átjárja valamiféle transzcendens igény, így nem volt meglepő, amikor anyám érezni vélte a jövőm. Miatta nagyon korán, komoly képzőművészeti képzést kaptam. Celldömölk mellől vagyok, élt ott a városban egy festő, egy vidéki mester, ő tanított meg rajzolni. Utána a szombathelyi Kisképzőn átlagon felüli művészeti oktatást kaptam, később pedig a Képzőművészeti Egyetemen folytattam a szintén átlagon felüli Kovács Attila mesternél, akivel nagyon szoros baráti kapcsolatom lett. Bár minden olyan gördülékenynek tűnhet, azért volt pár évnyi rossz döntésem, mert

a gyors siker reményében elkezdtem képregényekkel foglalkozni, és elvitt egy populáris irányba, ami mint kiderült, nem nekem való. Az ezzel elvesztegetett 2-3 évet később vissza kellett dolgoznom.

– Hogyan találtál vissza a populáris irányból?

– Idővel rájöttem, hogy ahhoz, hogy szeressék a képregényeimet, változtatnom kell magamon. Meg kell felelni a populáris ízlésnek és beláttam, hogy ha magamhoz mérten a legjobb képregényt csinálom meg, akkor önmagamtól kell búcsút vennem. Mivel alapvetően nonkonformista személyiség vagyok, ez nem működhetett. A képregény egy nagyon jó műfaj, de nekem nem felelt meg. Bár továbbra is szeretem, a populáris dolgokkal sincs semmi bajom és fogyasztom is, de nem csinálnám már. Viszont a magyar képregény kultúrában sikerült egy negatív példát létrehoznom, azaz, hogy hogy ne csináljunk artisztikus képregényt.

– Hogy alakult az érdeklődési köröd?

– Komoly katolikus neveltetést kaptam, de ennek ellenére, nem voltam vallásos soha, viszont mindig érdekeltek a szakrális történetek, jelképek. Érdekes módon az élethez fűződő leglementálisabb vitalitást a legnyugodtabb szakrális tárgyakban és festményekben találtam meg. Számomra egy szakrális kép valami mélyen emberit jelképez. Ha ránézel egy ilyen képre, akkor látsz egy figurát, ami egy transzcendens idea, egy nyugodt emberi allegória, ami az emberi természet valamelyik pozitív oldalát mutatja. Valójában nagyon egysíkú abszolútumok, amik megerősítik a nézőben a saját maga erényeit, statikus állandók az ember másodpercenkénti jó-rossz változásaival szemben. Ugyanakkor úgy néztem ezekre a tárgyakra, hogy sose láttam mögöttük a vallást, csak a művész nívóját, emberileg és művészileg. Jóllehet, fiatalabb koromban ezeket a szakrális alkotásokat nagy tételben fogyasztottam először könyvekből aztán főként az internetről, gyakran vallási ideológiákról nem tudva. Már gimisként közlekedtem a különböző vallások, különböző alkotásai között úgy, hogy magáról a vallásokról nem vettem tudomást. Csak, mint műtárgy érdekelt, általános jelentéstartalomként.

Én a munkáimban pozitív emberi ideákat hozok fel a közös kultúrtörténetünkből. Úgy határozom meg magamat, hogy nem csinálok szekuláris festészetet, de vallási festészetet se, valahol a kettő közötti emberi dolgokkal szeretnék foglalkozni, transzcendens, nem egyéni sorsok, hanem egyszerűen egy általános emberi nívót szeretnék mutatni. Ezeket az allegóriákat Etalonok-nak nevezem, a művészetemet pedig, mivel látok a művészettörténetben, de kifejezetten a szakrális művészetben folyton ismétlődő rendszereket, ’etalonformel’-nek hívom. Szerintem nagyon elszakadt az ember önamagától, az érzelmi és transzcendens vonalától, és az így kialakult értékválság remekül megterít egy olyan művészetnek, mint amit én képviselek.

– Hogy jutottál az aktuális munkáidig?

– 2014-ben, amikor az első komolyabb kiállításom volt még fehér figurális képeket festettem görög mitológiai vonalon. A görög hagyományban leginkább a Hermafrodita, mint figura tetszett meg, aki nem férfi és nem nő, hanem egy azelőtti állapot, közös, partícionálatlan ősi egység. Ezek általában fehér képek voltak pár centis fekete tus bevágásokkal. Később a képeimen a tusfelületek egyre szélesedtek és eljutott oda, hogy a teljesen világos fehér képből a figurákat kivágja egy homogén fekete tusfelület. Ez már egy másik sorozat az ’Elzárt Kert’ lett. Később a tusfelületre is ráfestettem és akkor jöttek létre a mostani képeim, valamint mindezzel párhuzamosan egy absztrakt expresszionista irányt is vittem. Mindegyik egy fejlődési szakasz része volt és tulajdonképpen már egyben kezelem mind a hármat, mint Etalon sorozat.

– Miért mentél el egy absztrakt irányba?

– Egyes munkáim azért absztrahálódnak, mert ahogy minél jobban meg tudtam fogalmazni tartalmilag mi érdekel, úgy kezdett létrejönni bennem egy fogalmi igény. Ezt úgy határoztam meg, hogy nem akarok konkrét figurákat festeni, csak a figurák lényegi részét. Úgy vélem, a fogalmi igény a festészetben az absztrakció. Egyébként nagyon szimpatikus nekem a Twombly-féle vonal az ösztönös gyermeki képalkotás is.

A mesterem fiával, a hatéves Zozóval fogok hamarosan festegetni és már előre látom, hogy sokat fogok tőle tanulni. Kíváncsi vagyok, hogy mit tudunk majd ebből ketten kihozni. Az, hogy elmentem absztrakt irányba is, sok kérdést hozott és ezeket meg kell válaszolni formailag.  Talán ez a gyermeki tisztaság fogja megoldani.

– Milyen technikát használsz?

– Az egész életemet végig követte a tus. Valamilyen oknál fogva mindig is vonzódtam hozzá. Mondhatnám, azért mert félig laoszi származású vagyok, de mivel ott nincs tus használat, billegne ez az állítás. Ehhez használok még akrilt. Van, amikor airbrush-sal viszem fel a festéket, valamikor ecsettel. Absztrakt munkáimnál az airbrush-t csak enyhe színfelület képzésére használom, mint a transzcendens fényt. Egyébként ez az ikonográfiában általában arany színű, de itt most nekem rózsaszín lett. Azt, hogy miért rózsaszín, még nem tudom. A rózsaszínnek a katolikus hagyományokban ugyan van értelme, de engem ez nem érdekelt, nem így jutottam hozzá. Általában nem tapasztalati úton fejlődök.

Az intuícióm nagyon jók és utána mindig hozza az élet a magyarázatot. Ez kivétel nélkül így történik, olykor évtizedekkel előre. Megtanultam az előérzeteimre hallgatni és ezért olyan eszközökhöz, tartalmakhoz vagy formai változatokhoz nyúlok, amiket nem biztos, hogy akkor, abban a pillanatban meg tudok magyarázni, egyszerűen csak egy érzet.

– Mik a jövőbeli tervid? Gondolkozol külföldben is?

– Fizikailag szeretnék mindenképp itthon maradni, mert itt minden rovar tudja, mekkorára nőhet, ami még nem pofátlanság, és ez nekem nagyon fontos szempont, illetve a megszokott növényekről sem tudnék lemondani. Egyébként külfölddel kapcsolatban hosszabb-rövidebb tartózkodásokban és állandó szakmai jelenlétben gondolkodom, mint SCOPE Art Show, Miami, AAL-Arte Al Limite, Brasil.