Cecilia Bartoli, avagy a frusztrált kasztrált

Cecilia Bartoli - forrás: youtube

Sok minden változik körülöttünk, még a zene és a zene öltözéke is. Pedig „Minek a masni a nyers húsokra?” – fogalmazta meg Lovasi András már egy  régi Kispál-számban is. Ezzel az őszinteségre és kíméletlenségre egyaránt hajlamos generációk még egyet is értenek, legalábbis elvben.

A klasszikus zene masnijaira nézve azonban a legkevésbé sincs egyetértés, pedig éppen oda kellenének. Ennek az okairól már többször szóltam, de most itt egy újabb alkalom, hogy egy szokatlan lemezborító kapcsán végiggondoljuk a jelenséget.

Ugyanis a vitatott borítón összesűrítve látható mindaz, ami korunkban ezzel kapcsolatban megfigyelhető, a szimbolikus jelenség vizsgálatra érdemes. 

Cecilia Bartoli Farinelli munkásságának szentelt lemeze csak ezután fog a boltok polcaira kerülni, de már most sejteni lehet, hogy hatalmas érdeklődés várható. Egyrészt azért, mert Bartoli kiváló énekes, aki igazi nagyság, hangja, technikája és egyénisége is van, és ismét kedvenc korszaka a téma, kedvenc zenekara a kísérő.

A DECCA marketingesei azonban nem bízták a véletlenre a dolgot, és így a klasszikus zenei lemeztörténelem egyik legmegosztóbb borítóját sikerült megalkotniuk.

Pedig egyébként nincs rajta semmi különös. Vagy mégis van?

Maga a látvánnyal én is akkor szembesültem, amikor feltettem a nagy kérdést a neten való találkozás első pillanatában, miszerint: „Mi a fene? Conchita Wurst visszatért?”  Mikor alaposabban szemügyre vettem, akkor láttam, hogy ezúttal nem az osztrák énekest, hanem a (majdhogynem) Conchitává  maszkírozott Cecilia Bartolit látom.

A megosztott bejegyzés alatt kommentek tömege, ahogyan arra ilyenkor számítani is lehet, ki-ki meggyőződésének megfelelően érvel (vagy épp fröcsög), vérmérséklete szerint. A hozzászólások általában a két végletet képviselik: istenkáromlást, hatásvadászatot kiáltanak, míg mások az elfogadás hiányát, merev konzervativizmust emlegetnek. Az indulatok nem véletlenek. Annak ellenére lehetett rá számítani, hogy a képen nincs semmi különös, főleg akkor, ha figyelembe vesszük, hogy miről is szól voltaképp a lemez.

Bartoli ugyanis egy kasztrált operaénekes bőrébe bújik, felidézve Farinelli korának legnépszerűbb áriáit. Tehát a borítón azt látjuk, amit a  hangzóanyagon hallunk. Tulajdonképpen praktikus az illusztráció. Mindez ízlésesen van fényképezve, a kivitelben sincs semmi meghökkentő, a nadrágszerep az operaszínpad hagyományos szereplője, Cherubinótól Octavianig.

Mire fel akkor ez a felháborodás?

Az egyik ok feltehetően maga a meghökkentő és nyílt újítás. Korábban efféle, a hangsúlyokat a nő- és a férfinem közötti átjárhatóságra helyező megközelítés nem volt jellemző, a nadrágszereplőkről akkor is egyértelműen látszott női mivoltuk, ha kackiás katonasapkát és méretes kardot viseltek.

Ez a fajta kép csak a komikumban jelent meg, és minden finomság nélkül. Most meg, ezen a borítón kapunk egy nyíltan a szemünkbe néző, igéző, merész és erotikus tekintetet, szuggerál minket, arra kér, hogy merüljünk alá az érzelmek legmélyére. Ez pedig nem nemi kérdés, hanem egyszerűen emberi.

Ha úgy tetszik, provokál, hogy essünk ki a klasszikus zene nyújtotta, merev falakkal és szokásokkal körülvett komfortzónájából. A komfortzónánkból.

De miért is provokáció ez?  A  műfajbeli szokatlanság miatt? Vagy jelen korunk kontextusai okán? A gender, a nemiség biológiai és társadalmi értelmezése, a nemi szabadság narratívája mindennapjainkban van már  jelen, állásfoglalásra késztetnek rendezvények, könyvek, vallási-politikai viták.

És, mint minden olyan jelenség kommunikációja, amely a társadalmat foglalkoztatja, ez sem harmonikus. A szélsőséges megnyilvánulások sem ritkák, miközben senki nem tuja definiálni, mi is voltaképpen a szélsőség. Sok esetben épp arra irányul a szándék, hogy a szokatlan, a meghökkentő eljusson a társadalmi közmegegyezés szerinti elfogadhatóság legszélső határáig.

A lemezborítót egyértelműen Conchita Wurst inspirálta, aki (ha létezne olyan, aki a történetet nem ismeri, elmondom…) első díjat nyert az Eurovíziós Dalfesztiválon 2014-ben, elszabadítva a teoretikus és filozófiai vitákat, de (főleg) a gyűlölet-poklot. Az énekesnek volt hangja, erős tehetsége, gyönyörű színpadi megjelenése (női) ám bajsza, sőt, szakálla is (az jellemzően férfi, ugye).  De ha valaki nőnek akar látszani, akkor miért nem akar mégse? Csak egyszerű reklámfogás, lett volna a stylistok célja?  Mintha már előre dörzsölték volna a kezüket a reakciókra, hogy „Akkor most hányadán is állunk? Mi is ez?”

Bartoli lemezének borítóján is ezt a kettősséget látjuk, férfi külsőségek, erős erotikus női kisugárzással. Annyi különbséggel, hogy itt a belső tartalom is erről szól, ezt támasztja alá. Tehát indokolt, sőt, jogos, mondhatják a kiadó kreatív szakemberei, és még csak belekötni sem lehet. Ha csak abba nem, hogy maga Farinelli egykorú képein a legkevésbé sem idézi fel ezt a borítót…

Ide kapcsolódik:
Cecilia Bartoli új albumán a kasztrált Farinelli bőrébe bújik

Persze, azért csak mondjuk ki nyugodtan: egyértelmű a provokatív-figyelemfelkeltő szándék. Erre tudatosan rá is játszottak, lelki-testi szemük előtt látván a forrongó kommenteket (és persze a felvillanó dollárjeleket). Még a megjelenés előtt, naná, hogy…

Ha egy adott közeg hagyományosan konzervatív, mint esetünkben a klasszikus szcéna, akkor előnyös és előremutató lehet az ilyen eszközök használata, ha a cél az, hogy: kifelé a komfortzónából. És mivel ebben a szubkultúrában a tradíció beágyazottsága domináns, sőt, az a lényege, így a kizökkentés is csak végletes eszközökkel érhető el.

Az eredmény, amit kapunk, persze korántsem optimális. Nem tudom, hogy hosszú távú hatásait tekintve mennyire hasznos az ilyenfajta megközelítés, segít-e vagy árt. Most ezt a lemezt biztosan többen fogják megvenni, mintha Cecilia szokásos-elegáns képe lenne a borítón. Mert mégiscsak az a fontos, hogy az a Farinelli nevű dalnok miket és hogyan énekelt a nagyon korai operákban. Csak ez a fontos.