Ilyen zongoraművész volt Bartók

- forrás: Bartók Archívum / Zeneakadémia

Pontosság és eközben rugalmasság lüktető ritmussal áthatva; sallangtalan játék, amelynek minden hangja sűrített lényeg – így látták-látják Bartók Béla zongorajátékát. A koncertjein barokk, romantikus és kortárs szerzők zongoradarabjait is műsorára tűzte, a sajátjai mellett.

„A darabok zenei megformálásában […] utolérhetetlennek bizonyult. […] mindent a legmagasabb fokú koncentrációval, tökéletesen koncertszerűen adott elő” – írta Bartók órai előjátszásáról zeneakadémiai tanítványa, a kiváló zeneszerző, Veress Sándor. Majd így jellemzi előadásmódját:

„Lüktető ritmustól áthatott játékát egyfelől nagyfokú pontosság és a kottakép iránti hűség, másfelől rugalmasság és a szövegformálásban agogikai kötetlenség jellemezte. Billentése sajátosan kristálytiszta, kifejezésben ugyanakkor igen változékony hangzást eredményezett. Jellegzetes rubatója, amely azonban a ritmikai folyamatot sosem zavarta meg, játékát az emberi beszédhez tette hasonlatossá.”

Egy másik tanítvány, Székely Júlia szerint, aki emlékeit Bartók tanár úr címmel egész könyvvé formálta: „Ritmus és hangsúly, e kettőben mutatkozott meg a jellegzetes bartóki zongorázás.” De még Kodály Zoltán is úgy vélte, hogy „Bartók előadásában a ritmus dominált. Ezzel néha meglepő hatást tudott elérni ismert régi művekben is, nemcsak saját [műveiben].” Liszt Ferenc „unokájának” – hiszen Thomán István diákja volt, aki pedig a Zeneakadémia alapítójának tanítványaként ismert – zongoristaként egyaránt otthonos volt a szólójáték, a hangszeres kamarazene, az énekkíséret, s a versenyművek szólista szerepe.

Bartók Budapestje városnéző túra – fotó: Ancsin Gabor

Koncertrepertoárja a 17. századi korai barokktól a legfrissebb kortárszenéig terjedt. Ám pályáján távolról sem kívánt bármikor bármivel nyilvánosan fellépni. Sőt, nagyon is jellemző, hogy mikor és hol mit játszott, milyen időszakban repertoárjának mely része foglalkoztatta. Kezdetben a komponáló zongoravirtuóz nemzeti színezetű műsorait játszotta; ezekben a romantikusok (Schumann, Chopin, Liszt) egy-egy kiválasztott művét akkori friss kortárszenével, Dohnányi Ernő, Richard Strauss, Max Reger műveivel, valamint egy-egy saját darabjával egészítette ki.

Ide kapcsolódik:
Ismerje meg a Bartók Világverseny repertoárján szereplő Bartók-műveket

A régebbi zene iránti érdeklődése időben egybeesett gyűjtői és zeneszerzői hivatásának népzene felé fordulásával. A budapesti zenei élet megújítására 1911-ben alapított, s akkor rövid életű Új Magyar Zene-Egyesület első koncertjein többek között már régi zenét is – Scarlattit, Couperint, Rameau-t –, illetve újabb kortárszenét játszott Weiner Leótól, Debussytől és Raveltől. Zeneakadémiai oktatói tevékenysége része volt, hogy Mozart szonátáinak máig használt, tanításra szánt úgynevezett instruktív kiadásait is elkészítette. Neves hegedűművészekkel közös koncertjein Bach, Mozart, Beethoven hegedű-zongora szonátái, vagy éppen Szymanowski művei váltak fontossá, amelyekhez saját kompozíciók társulhattak.

Figyelemreméltó 1937-es, Dohnányival és Edwin Fischerrel közös koncertszereplése Bach három csembalóra írt két versenyművében. Babits Mihályné Török Sophie-nak hála fönnmaradt az a töredékes kétzongorás felvétel Liszt Patetikus koncertjéből, amely különleges lehetőséget nyújt Bartók és Dohnányi olyan markánsan különböző zongorajátékának összehasonlítására. Bartók zongorázását több mint kilencórányi hangfelvétel őrzi.

Ide kapcsolódik:
Több zongorája volt, mégis Steinwayre váltott Bartók Béla a pesti búcsúkoncertjén

Bár az 1910 és 1945 között készült felvételek jellege és minősége – házi alkalmi fonográfrögzítéstől, rádiókoncertről készült töredékes felvételen át gépzongoratekercsig és lemezstúdióban készült hivatásos felvételig – igen nagy változatosságot mutat, a zongoraművész megismeréséhez valamennyi rendkívül becses forrásnak számít.
Hangfelvételei értékét, egyéni rubato-játékát, tempókezelését, s egyáltalán a kottakép és az ő zongorázásában testet öltő hangzó mű számos részletének viszonyát legmélyebben Somfai László vizsgálta, aki Kocsis Zoltánnal és Sebestyén Jánossal együtt adta közre Bartók valamennyi zongorafelvételét elemző tanulmányok kíséretében.

„Ez a zongorázás sallangtalan volt, minden hangja sűrített lényeg” – írta játékáról a zongoraművész Hernádi Lajos. Egy másik zongoraművész, Frid Géza pedig azt hangsúlyozta, hogy „zongorajátéka”, akárcsak zenéje, „a megújhodás jegyében állott, nem ismerve a rutint.” A friss élmény közvetlenségét nyújtja végül a korszak meghatározó magyar zenekritikusa, Tóth Aladár egy 1928-as koncertkritikája, aki úgy vélte: „Valami szűzies tisztaság cseng ki itt a leginfernálisabb dübörgésből is. […] Ez több az előadóművész kongenialitásánál, ez az alkotóművész eredendő kongenialitása mindazzal, ami alkotás.”

(Vikárius László, a Bartók Archívum vezetőjének írásából készült szerkesztett és rövidített változat, az eredeti szöveg a Bartók Világverseny 2019-es katalógusában jelent meg)