A zongorára írt D-dúr keringő Bartók zeneszerzői életművének első darabja, a kilencéves gyermek kompozíciója – utolsó befejezett alkotása pedig a 3. zongoraverseny, amelyet halála előtt komponált. Az alábbiakban a Bartók Világverseny repertoárján szereplő műveiből tekintünk át néhányat.
Életművére visszatekintve Bartók úgy ítélte, hogy hagyományoktól elszakadó, újszerű zongorás írásmódja először az 1908-ban komponált Tizennégy bagatellben öltött testet. Ugyanakkor az 1916-ban született Szvitet is az új zongorastílus hírnökének tekintette:
Amikor ezt a művet írtam, a zongoratechnika megújítására gondoltam, egy transzparensebb stílusú zongoratechnikára. Csupa csont és izom stílusra, ellentétben a későromantika nehéz akkordikus stílusával; azaz a felesleges díszítések, mint az akkordfelbontások és más figurációk elhagyására, egy egyszerűbb stílusra.
A Szvit egyes szakaszaival kapcsolatban ráadásul a zongora ütőhangszeres jellegének megnyilatkozásáról beszélt. E kompozíciójában három, egyre gyorsabb tempójú tétel után hangzik el a lassú, elégikus finálé: ez a több Bartók-műben is felbukkanó, különleges formamodell éppenséggel későromantikus és koramodern példákra vezethető vissza (Csajkovszkij: 6. szimfónia; Mahler: 9. szimfónia). Ha koncerten adta elő, a Szvit után rendszerint gyors, energikus zenét tűzött műsorra – több alkalommal az Allegro barbarót.
A BBC kortárszenei programja felelősének, Edward Clarknak 1928-ban írt levelében azt is világossá tette, hogy a Szvitet könnyebben befogadható, a Zongoraszonáta és a Szabadban című műveit viszont a hallgatóság számára nehezebben emészthető darabjai közé sorolja. Mint másutt kifejtette, ezek és az Improvizációk magyar parasztdalok fölött „haladó gondolkodású” közönségnek valók.
Népdalfeldolgozásai közül Bartók egyedül ennek az 1920-ban keletkezett műnek adott opusz-számot. A különleges jelentőség kifejezésének gesztusát magyarázhatja, hogy – mint Tallián Tibor fogalmaz – Bartók ebben egyesíti „egyszerű dalfeldolgozásra és modernista-expresszionista tanulmányra hasadt zeneszerzői világát, […] a teljes eredeti népdalokat szélsőségesen modern, bár mint kimutatható, a népi dallamból levezetett harmóniai köntösbe öltözteti.”
Pest, Buda és Óbuda egyesítésének ötvenedik évfordulójára született Bartók zenekari darabja, a Táncszvit. Két évvel később, 1925-ben készítette el a mű zongoraváltozatát, amelyet azonban soha nem játszott. Ősbemutatójára 1945 februárjáig kellett várni – egykori tanítványa, Sándor György szólaltatta elsőként, New Yorkban.
Amint Pásztory Ditta 1926. júliusi írásából tudjuk, egy zongoraverseny gondolata már nyár elejétől foglalkoztatta Bartókot – de az első zenei ötletek végül szóló zongorazene megfogalmazásához vezettek. Három tétel a gyors–lassú–gyors szerkezeti felépítésű, a műfaj beethoveni hagyományaihoz visszanyúló, de azokat merészen újragondoló Zongoraszonátába talált utat. Az egyszerűbb formálású, ám annál karakteresebb további fogalmazványokból pedig Bartók lenyűgöző akusztikus képsorozata, a Szabadban bontakozott ki.
A Zongoraszonáta rondóformájú fináléját Bartók végül túl hosszúnak ítélte, s egy dudazenét imitáló terjedelmes epizódot kimetszett belőle, amely Musettes címen a Szabadban sorozat egyik további tétele lett.
Aztán 1926 augusztusában Bartók felvázolta az 1. zongoraversenyt is. Egymás után meghallgatva a Zongoraszonáta és e versenymű egyetlen hang makacs ismétlésén alapuló nyitótémáját, kétségtelen, hogy e kettőt egyazon inspirációs forrás táplálta. A művek hasonlósága abban is megmutatkozik, hogy Bartók mindkettőt nehéznek ítélte. Szavai szerint néhány év múlva ezért akarta megírni 2. zongoraversenyét, az elsőnek mintegy ellendarabját, amelynek „tematikus anyagai tetszetősebbek”.
A 2. zongoraverseny ugyanakkor Bartók szimmetrikus zenei építkezésének, az úgynevezett hídformának egyik jelentős megtestesülése is. A háromtételes szerkezet szimmetria-középpontjában a második tétel belső szakasza, egy izgatott-élénk scherzo áll, ezt keretezi a tételt nyitó és záró, fenséges lassú zene. A külső burkot pedig a gyors tempójú első és harmadik tétel alkotja, utóbbi az előbbinek szabad variációja.
A 3. zongoraversenyét a nagybeteg Bartók már nem saját előadásra, hanem felesége számára írta – a lágyabb és gyengédebb zongoraletét a korábbiaknál ritkább szövésű zenekari anyaggal és a hangzásvilág nosztalgikus-búcsúzó édességével találkozik. Az 1940 óta amerikai emigrációban élő zeneszerző élete végén dolgozott e művén, az utolsó néhány ütemet már nem tudta befejezni.
(Péteri Lóránt, a Zeneakadémia Zenetudományi Tanszéke vezetőjének írásából készült rövidített és szerkesztett változat, az eredeti szöveg a Bartók Világverseny 2019-es katalógusában jelent meg.)